Prukner Pál: Portré és történelem (Budapest, 1970)

annak érdekében, hogy felépülhessen a nagy proletárköltő, József Attila nevét viselő monori gimnázium. írjak azokról — mondaná hangsúlyozva —, akikkel együtt mindezt elérte, s arról, hogy a párt, az állam és a társadalom segítsége nélkül nem boldogulhatott volna. És igaza is lenne a maga módján: egy másfajta társadalmi rendben és sok-sok odaadó és áldozatkész ember segítsége és összefogása nélkül valóban csak álmok maradtak volna Oláh István elképzelései. De az is igaz — és ez engem igazol —, hogy mindez mellett kellett valaki, aki ide álmodja ezt az iskolát s aki így és ilyen iskolát álmodott ide, Monorra. És az a nagyszerű kollektíva — amely valóra váltotta az álmokat — nem magától állott össze, és a felsőbb segítség és támogatás sem mindig magától, a maga jószántából jött, néha bizony úgy kellett kierőszakolni. És ehhez kellett elengedhetetlenül Oláh István szíve, lelkesedése, szervezőkészsége és minden nehézséget és akadályt legyőzni tudó akarata.

Akkor, azon az első, tizenkét esztendővel ezelőtti találkozáson csak rácsodálkoztam a számomra még ismeretlen, robosztus testű, kerek arcú, kisbajúszú férfira, aki olyan közvetlenül és érzékletesen tudta elém varázsolni a még fel sem épült iskolát tanáraival és diákjaival, a tanítás és nevelés teljességére törekvő derűs életével egyetemben, mintha már valóság lett volna a realizálódó álom. Akkor — bevallom őszintén — elsősorban remek szónoknak és szervezőnek képzeltem el, aki szinte a semmiből is képes arra, hogy valami nagyot teremtsen. A későbbi találkozások azonban mindinkább szélesítették és mélyítették bennem a róla alkotott képet, előbb kiváló pedagógussá, később remek emberré s végül — ezt a képet őrzöm róla máig is — a népművelés megszállottává, a szó legteljesebb, nemes értelmében, aki élete egyetlen nagy céljává az, emberek .— gyerekek és felnőttek — művelődését, kulturálódását, s ezzel együtt emberebb emberré formálását tűzte maga elé.

A tizenkét esztendő találkozásai igazolták: nem mindennapi ember volt. Valami olthatatlan, belső szenvedély hajtotta új álmok — és mindenkor reális álmok — és új célok felé. Valahányszor találkoztunk, valami új mindig kikívánkozott belőle,

8