Prukner Pál: Portré és történelem (Budapest, 1970)

soha nem dicsekvőn, inkább csak töprengőn és mérlegelve: mit szól hozzá a másik, elfogadhatónak, megvalósíthatónak tartja-e ötletét, gondolatát, elképzelését? Ilyenkor derűs tekintete mélyén mindig ott bújkált az érdeklődő figyelem: hogyan vélekedik a másik, akivel éppen gondolatot cserél, függetlenül attól, hogy a kérdésben járatos szakember vagy csak kolléga, szülő vagy tanácselnök, újságíró vagy éppen iskolájának pedellusa volt az illető. Mert véleményt kérni soha senkitől nem szégyelt: „két ember mindig többet lát a világból, mint egy” — mondogatta, ha olyan kérdéssel lepett meg, amelynek megválaszolásában legfeljebb a józan eszemre hagyatkozhattam. S ha ezt közöltem vele, mosolyogva biztatott: „látod, én éppen arra vagyok kíváncsi, mert a józan ész, ha kellő ügyszeretettel társul, néha többet ér a csak dolgát látó szakember véleményénél, mivel nem elég csak tudni a dolgomat, merni is kell tenni érte, hiszen olyan korban élünk, amikor a tegnap még megcáfolhatatlannak tűnő ismerete mára korszerűtlenné, elavulttá válik, mivel az élet nem áll meg; véleményem szerint a legnagyobb erény: mindig lépést tartani a fejlődéssel.”

Sokszor és sokat gondolkoztam már azon korábbi találkozásaink után: mi lehet a titka Oláh István kiapadhatatlan hivatás-szenvedélyének, határtalan ügyszeretetének? A siker-élmény, amely kétségkívül nagy lendítőerő? Humánuma, amely arra ösztönözte, hogy a lehetőségekhez képest szebbé, tartalmasabbá és boldogabbá tegye embertársai életét? Ez is, az is hozzájárult biztosan. Titkának teljes felfedése azonban — sajnos — csak most, váratlan és korai halála után sikerült, amikoris kedves felesége engedélyével egy kis időre birtokba vehettem elárvult dolgozószobáját, lleülhettem íróasztala mögé, átnézhettem több ezer kötetes könyvtárát, beleolvashattam élete során írt feljegyzéseibe, tanulmányaiba, nyomtatásban megjelent írásaiba, valamint a róla és iskolájáról publikált cikkekbe, riportokba, amelyek vaskos zöld dossziékban sorakoztak íróasztala fiókjaiban és a könyvtárszekrények legalsó polcain.

Sokáig búvárkodtam a még szinte tintaszagú vagy már

9

i