Prukner Pál: Portré és történelem (Budapest, 1970)

Nehezen ütik le ujjaim az írógép billentyűjét. A mozgást béklyózza az emlékezet. Tizenkét esztendeje találkoztam vele először. Az épülő monori gimnázium ég felé meredő, friss habarcs-illatú falainál. Alit hajadonfőtt, nyitott felöltőben, kezében tartva kalapját s magyarázott: már a tető nélküli falak közé álmodva a tantermeket, szertárakat, a fizikai és kémiai előadót, az egészséges gyerekzsivajtól hangos zsibongót és a csendet parancsoló könyvtárszobát és távolabb, a jókora kertben lélekben már látta a felépítendő műhelyeket, a melegházakat, a veteményeskertet s talán még az őzeket is, amelyek évekkel később — ki tudja, honnan kerülve ide — kedvelt lakói lettek ennek az iskolakombinátnak.

Hogyan mondta, mint mondta, nem tudnám tizenkét esztendő távlatából még megközelítő pontossággal sem visszaadni, csak azt tudom bizonyosan, hogy akik akkor körülötte álltunk, láttuk is azt, amit elmondott, belénkszuggerált. Pedig nem volt hangos a beszéde, inkább csendes és a hanglejtése enyhén népi árnyalatú és a kezeivel sem gesztikulált hozzá, így erősítve szavainak súlyát, egyszerűen csak elmesélte nekünk, az álmait, de olyan meggyőző erővel és lelkesedéssel, hogy még a szemünket sem kellett behunyni ahhoz, hogy vele együtt láthassuk, szinte tapintható valóságban érezhessük iskolája holnapját.

Oláh István iskolája — mondom és ez nem tévedés, és nem is a halott iránti kötelező és elnéző tisztelet mondatja ezt velem. Az, hogy ez a gimnázium kerek évtizede az életre és a munkára nevelés egyik országos, sőt nemzetközi hírű központja lett, az elsősorban Oláh István tagadhatatlan érdeme.

Ha élne, tudom, becsülettel legorombítana ezért a megfogalmazásért, aztán arra kérne, hogy ne róla, hanem mindazokról mondjam el ugyanezt, akik bármi csekélyét is tettek

7