Csatár István et al. (szerk.): Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye és Kecskemét th. jogu város adattára (Pécs, 1939)
I. rész - Gáll Imre: Mezőgazdasági élet Pestvármegyében
a tatárok-törökök elhajtják a szarvasmarhákat, összeszedik a juhokat, bárányokat, gabonáit és mézét. Felégetik a falvakat, legyilkolják a népet és a nyugodt életét élő magyar „szertenéz és nem leli honját a hazában“. Régi gazdaságtörténelmi emlékeinknek éppen a török pusztítások miatt nincs már semmi nyoma. Egyegy templomrom, köztük a ma is épségben álló ócsai templom mutat arra, hogy itt szervezett községek szervezett gazdasági életet éltek. Ennek felkiáltó jele a pótharaszti pusztából felfelé emelkedő romdarab is, de levéltári adatokat találunk Nagykőrösnél a szarvasmarhák, bárányok és méz hadisarc szolgáltatására, a kecskeméti, ceglédi, stb. hadifogoly átváltó piacok működésére, a fülöpszállási hatalmas állatvásárokra, amelyek mind arra vallanak, hogy itt hajdan víg és szomorú élet folyt. A török hódoltság utáni évszázadok a felébredés, az újraépítés történelmi idői voltak mezőgazdaságunkban, azonban a legyengült és megfogyatkozott népesség nehezen bírta helyreállítani a mezőgazdálkodást. Az általános leszegényedés képéről beszél a gazdaságtörténelem, amikor annyija sem volt a népnek, amivel elrabolt állatait pótolhatta volna. Az általános visszaesés Mária Terézia uralkodásával kezd megszűnni, amikor az uralkodó gazdasági embereket küld a néphez, amely a felvilágosítás és a segítség folytán erejét és bizakodását visszanyerve, a XVII. és XVIII, századdal erőteljesebb munkához fogva az általános mezőgazdasági fellendülés kezd mutatkozni. Erre az időre teszi mezőgazdasági történelmünk a tanyai települések zömét, aminek kezdő nyomaival a vármegyei levéltárak adatai szerint már korábban találkozunk. A mai gazdálkodási kultúra indulópontjával a mult század 90-es éveinél találkozunk, amikor a helyiérdekű vasútak vonalaival hálózzák be a vármegyét és Széchenyi elgondolásai nyomán a közlekedési utakat építik s ezzel a szétszórtan élő, egymásról alig tudó és egymással nem is törődő mezőgazdasági népet egymáshoz közelebb hozzák és az értékesítési lehetőségeket is könnyebbé teszik. A vármegye gazdáinak ősi gazdagságát a mezőgazdasági művelés alá fogott nagy kiterjedésű földek természetes adottsága támasztotta alá. Könnyebben elbánhatott földjével, mert humuszában még nem meríttetett ki és bővelkedett benne; módjában állott a legalkalmasabbakat kiválogatni. Gazdaságtörténelmi adataink, de a termőtalaj geológiai alakulatai is azt bizonyítják, hogy az ellenséges betörések idejében és a török megszállások alatt „inter arma, silent musae“ inkább harcokkal, mint termeléssel volt lekötve a nép és ezen idők alatt egész nagy vidékek termőtalajai tűntek el a szántóföldi mívelésben s homokosodtak el. Erre mutat a Kiskunfélegyházától Jászszentlászlóig terjedő terület nagy része is, ahol a félméter, néhol mélyebben fekvő homokréteg alatt a régi kötött termőtalaj feltalálható s a maga nagy vízraktárával a homok alatt magasan tartja a talaj vizét, ami által az ilyen területeknek szőlő és gyümölcstermelési kultúrára különösen előnyös tulajdonságokat nyújtott. A gazdálkodó népnek évszázadokon át nyúló küzdelmes életét azok a talajviszonyok szabják meg, amelyen életét és munkálkodását kifejti. Pestvármegye mezőgazdaságilag hasznosítható területének 60 °/o-a homok, amelyeknek hasznosítási módszerei csak az újabb időkben kértek érvényesülést a D u n a—T iszaközi mezőgazdasági kamara működése következtében. Amíg a homoki gazdálkodás, a homoknak szalmával való javítási rendszere ismeretessé nem vált, addig csak a szőlő és gyümölcstermelés volt az, amellyel az ilyen területek hasznosíthatók voltak általában olyan helyeken, ahol a holttalaj rétegeződések, a magasabb talajvízállás ezt elősegítették. A kecskeméti mezőgazdasági kamara működése óta ez a kérdés már nem probléma és egyre nagyobb homoki területek kapcsoltatnak be a mezőgazdasági termelésbe, és lesznek kitűnő rozs, sőt egyes vidékeken, főképpen Kiskunhalas tanyavilágában búzatermelő földekké. így teremt a kultúra a régi pásztorkodó, majd hasznavehetetlen sivóhomokokon is okszerű gazdálkodást, amely kérdésekkel egyes fejezeteknél bővebben találkozhatunk. A régi mezőgazdálkodásnak talajviszonyainkat illetőleg könnyebb lehetőségei voltak, mint a mai nemzedéknél. A föld összeszorulása és a népesség elszaporodása úgy a népre, mint a hivatásos és hivatalos vezetőkre, minél inkább haladunk előre térben és időben, mind nagyobb és nagyobb feladatokat ró. A vármegye lakosságának és mezőgazdálkodási területeinek helyzetképe. A vármegye 17 közigazgatási járásában és 13 megyei városában, valamint a 218 községében s a hozzájuk tartozó tanyavilágban a vármegye összlakosságából mezőgazdálkodással foglalkozik 634.448 mezőgazda. A mezőgazdálkodással foglalkozók számát kiegészíti a statisztikában feltüntetett 26.830 mezőgazdasági napszámos és a 23.205 mezőgazdasági cseléd. Így a vármegye területén a földből és a földdel élő, dolgozó gazdák számát mindössze 684.483 főre tehetjük. Ebben a számban nincs benne a falu népéből a székesfővárosba vándorolt 16.803 napszámos és a 65.062 cseléd, mint olyanok, akik a földtől elszakadtak. A majdnem 30 °/o-ban mezőgazdálkodással foglalkozók összesen 2,252.579 kát. holdat birtokolnak, mint üzemben álló mezőgazdasági területet. Ezen birtokokon kívül esnek a 100 holdon felüli közlegelőterületek, az újabban keletkezett kisbérietek, melyeket a birtokosok által tulajdonjogilag birtokolt üzemben tartott birtoktestekbe nem számíthatunk bele. 61
