Csatár István et al. (szerk.): Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye és Kecskemét th. jogu város adattára (Pécs, 1939)

II. rész. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye megyei városainak és községeinek története

elbujdosott, más vidékre költözött és így nem is szedtek bért a legelők után. Ezeket a gazdátlan birtokokat a török szultáni kincstár vette kezelésbe és ez szedte be a béreket is. Előfordult azonban az is, hogy a jogos tulajdonosok egyszer csak jelentkeztek és ilyenkor a bérlőnek másodszor is ki kellett fizetnie a haszonbért. Azonban még ezek a kétszeresen fizetett haszonbérek sem jelentettek túlzottan nagy terheket.

De hiába takarodott ki a török, hiába kezdték rendezni a birtokügyet, a lakosság megérdemelt nyugalmas élete még mindig nem következett be. A német csapatok átvonulása felért a török előhad látogatásával, de a német adószedők kíméletlenségei szinte felülmúlták a török basák sarcolásait. Eensigh. a budai hadbiztosság hírhedt vezetője a Duna-Tisza közén csaknem annyi falut puszított el, mint a török. Előbb kivetették a megfizethetetlen katonai élelmezési terheket, azután Rensigh megjelent a nemfizető helységben császári zsoldosaival és kínozni, pusztítani kezdte a falut.

Szinte állandósultak ez időben a környező községek és városok lakosságának vándorlásai. így menekültek Eensigh elől a kecskemétiek, ceglédiek, szentesiek Nagykőrösre, ami természetesen csak újabb feladatokkal nehezítette a város életét. Nagykőrösre 20.610 német forint terhet vetettek ki, de emellett a délvidéki török elleni harcokhoz is többízben kellett munkásokat, szekereket küldenie. A város úgy igyekezett könnyíteni terhein, hogy Bécsben állandó szószólót tartott, akivel futár útján tartotta fenn a kapcsolatot. Ígérgetésnél egyebet azonban nem igen tudott Tolvaj Ferenc, Nagykőrös bécsi megbízottja az udvarnál elérni. Néha még a török is kísérletezett újabb zsarolással, de az állandó nyomást még sokáig egyedül a császári tisztviselők jelentették. A felszabadító csapatok rablásai meggyengítették a közbiztonságot, de a be-becsapó török és tatár seregek ellen nem tudták megvédeni a várost. A züllésnek ilyen fokán Nagykőrös fennmaradt irataiban gyakran szerepel kiadásként az akasztófa költsége. A vidék szétdfilt helyiségeinek lakossága Nagykőrösre és a környező mocsarak közé bujdosott és élte itt a szegénylegények vigasztalan és akasztófa árnyékával terhes életét. Ezenfelül azonban még újabb kellemetlenségek tarkították Nagykőrös felszabadulás utáni történetét. A püspöki tizedet beszedte a polgároktól a kamara, de a váci püspök törvénytelennek tartotta e javadalmának megvonását és a tizedet újra meg kellett fizetniük. A kamara a püspöki dézsma megfizetését csak később, Heisler tábornok közbenjárására engedte el.

A XVII. és XVIII, század fordulóján a közállapotok szinte a türhetetlenségig rosszabbodtak. A városon túl megszűnt az életbiztonság, mert a rablások, fosztogatások és gyilkosságok mindennaposak voltak. A szétzüllött hadsereg leverésére 1701-ben a császári bizottság Kőrös, Kecskemét, Cegléd, Jászberény és

Jászárokszállás polgárait hivta fel. A lakosság elkeseredését még növelte a vallási türelmetlenség tüzénelí újabb fellobbanása. Az esztergomi érsek elrendelte a kálvinista prédikátorok és diákok kiűzését, de Nagykőrös szerencsésen megszabadult a testvér-gyülölség kirobbanásától. Az érsek fenyegetését ugyanis, hogy a parancs nem teljesítése esetén felprédáltatja a várost, nem válthatta be, mert a bécsi császári haditanács utasította a várparancsnokságokat, hogy Nagykőrös ellen senkinek semmiféle célra ne adjanak katonaságot, így menekült meg a város kálvinista polgárainak elűzésétől és az újabb zaklatásoktól.

A felgyülemlett keserűség, a Rákóczi szabadságharcban robbant ki. 1703-ban ért Nagykőrösre a kuruc szabadságharc hire. A város helyzete igen súlyossá vált. A budai, szolnoki, szegedi császári csapatok állandóan szemmel tartották, így nem igen adhatta jelét kuruc érzelmeinek. Amikor a dolkai csatában Rákóczi vereséget szenvedett a császári csapatoktól, úgy látszott, véget ért a kurucok mozgalma. A szomszédos, osztrák kézen levő várak megerősítéséhez nem rendeltek ki többé munkásokat és fuvarosokat, hanem egy időre helyreállt a nyugalom. Nemsokára azonban a fejedelem Tiszabecsnél megfizetett a császári hadak felett aratott győzelmével. A megye katonákat kér Kőröstől, de a császári hadvezetőség jónak látja a magyar seregek összegyűjtését elhalasztani, nehogy a színmagyar városok fiai a kurucok helyett ellenük támadjanak. Rákóczi csapatai eközben nagy gyorsasággal nyomultak előre, de Kőrösnek még sokáig kellett szenvednie a menekülő idegen várőrségek sarcolását. Amikor a kurucok elfoglalták Szolnokot, a császáriak — hogy a veszett fejsze nyelét mentsék — az útjukba került Nagykőrös minden élelmiszerét összeharácsolták.

Nagykőrös csak ezután tudta több jelét adni nyíltan kurucérzelmeinek. Szolnok eleste után a megye felszólítja nemeseit, hogy gyülekezzenek a császárikirályi zászlók alá. Nagykőrösről egy ember sem tett eleget ennek a felhívásnak. A város alatt tanyázó kuruc csapatok élelmezése is a lakosságra hárult, emellett a budai osztrák csapatok is állandóan követelődztek és fenyegetődztek. Egyszer rácokat küldtek a császáriak Nagykőrös népének nyakára, hogy ezzel kényszerítsék a követelések teljesítésére. A város Rákóczitól kér és kap segítséget a rácok betörései ellen. Kőrös 250 lovast állít fegyverbe, ezek azonnal a kurucok seregéhez csatlakoztak, de amikor el kellett volna hagyniok a várost, a tanács vonakodott a parancsot teljesíteni. Rákóczi maga engedte meg a körösi lovasok otthonmaradását, belátván, hogy a rácok pusztításaitól méltán tartó lakosság nem maradhat fegyveresek nélkül. Ehelyett 250 kuruc lovas eltartásáról gondoskodott Kőrös. De a rácok pusztításait és zsákmányolásait nem tudta a katonaság megakadályozni; a

76