Csatár István et al. (szerk.): Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye és Kecskemét th. jogu város adattára (Pécs, 1939)
II. rész. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye megyei városainak és községeinek története
A község a XVIII, század elején még puszta volt. Első pecsétje 1739-ből maradt fenn, így valószínűnek látszik, hogy a Csepelhez tartozó puszta 1737 körül alakult községgé. 1758-ban már róm. kath. plébániát kapott. Templomát Szent Lipót tiszteletére emelték. A tornyán levő keresztről azt tartja a hagyomány, hogy a háros-szigeti ciszterci monostor kápolnájáról került ide, amely régen Szigetszentmiklós községhez tartozott. A kápolna tornyáról előbb a budai karmeliták kápolnájára került és innen a karmelita rend feloszlása után hozták Budafokra. A lakosságot magyar, német, sőt tót és olasz származású elemek csoportjai alkotják. A falu közepére egy kiemelkedő pontra Savoyai Jenő herceg kastélyt építtetett. A herceg Budafokot királyi adományként kapta. A díszes kastély volt sokáig a promontori uradalom központja. Budafokot előzőleg Promontornak is hívták és csak a mult század második felében terjedt el az új neve. A XIX. század közepén még jelentéktelen helységnek számított Budafok. Sűrűn, szabálytalanul egymás mellé épült zsindelyes, nádas, zsuppos házakból állott, melyeket csak ritkán váltott fel egy-egy csinos, újszerű cserepes épület. Lakossága ebben az időben még a négyezret sem érte el és csaknem kivétel nélkül a róm. kath. valláshoz tartozott. A község céltudatos fejlesztése céljából csakhamar elrendelte az elöljáróság, hogy az építtetőnek a városházán jelentkeznie kell a hatósági felügyelet végrehajtása végett. Ekként igyekezett a község vezetősége szabályrendelet híjján is szépíteni, fejleszteni Budafokot. Az építkezésre alkalmassá tette a határában bőven található homokkő, amely itt egész hegyeket alkotott és a falazat céljára igen használhatónak bizonyult. De emellett a homokkő-altalajba száraz pincéket, sőt egész sor mélyített udvarú lakóházat is építettek. E dolomitba vájt, úgynevzett barlanglakások közül néhányat még a legutóbbi időben is használtak. A budafokiak főfoglalkozása a bortermelés. A község 1814 kát. holdnyi határának legnagyobbrésze szőllő. A bortermelés terén a budafokiak igen nagy szakértelemre tettek szert. A budafoki pincemesteri iskola erősen kivált enemü intézményeink közül és a háború előtt már európaszerte kitűnő híre járt. Az 1870-es években évi bortermelése kb. 50—60.000 akót tett ki, amelynek ezidőben legnagyobb része vörösbor volt. A boron kívül sok csemegeszőlőt értékesítenek a budafoki gazdák, mert a szomszédban fekvő főváros asztali szőlőszükséglete miatt érdemesnek mutatkozott a borszőlő mellett csemege-oltványok telepítése is. A gyümölcsfák ültetése szintén csak a mult század második felében kezdett erősebb ütemben megindulni. 1853- ban megtörtént a tagosítás, de ez nem terjedt ki a szántóföldekre, mert ebben a művelési ágban az egy tulajdonos kezén levő parcellák száma nem tette a tagosítást szükségessé. Budafok határa kicsi, ezért jelentékeny gabonatermelésről és állattenyésztésről nem beszélhetünk. De tejgazdaságok számára kínálkozó jó piaca már régebben is bizonyos mérvű szarvasmarhatenyésztést eredményezett. Az említett foglalkozási ágak mellett még főként a község iparát és kereskedelmét kell megemlítenünk. Már a XIX. század végén szép fejlődést mutatott a 42
