Csatár István et al. (szerk.): Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye és Kecskemét th. jogu város adattára (Pécs, 1939)
I. rész - Szamosi József: Pestvármegye népművészete
Mézeskalács, mézesbáb. A mézeskalács-sütők művészete voltaképpen fafaragó művészet, hiszen előbb a mézesbábok öntéséhez szükséges ütőmintákat kellett elkészíteniük. Hogy a mézesbáb domború legyen, negatív vésetű ütömintákat faragtak, legszívesebben körtefából. A mézesbábok eredetileg vallásos tárgyúak, rendeltetésük azonos volt a viaszból öntött áldozati szobrocskák (offerek) használati céljával. Vallásos eredetükre jellemző, hogy a búcsúkon a mézeskalácsos-sátor ma sem hiányzik. Formailag általános a pólyásbaba és a szív. Nagy számmal készítenek azonban lovashuszárt, díszruhás asszonyokat, kisasszonyokat stb. (A Dunántúl még török-basát is.) Valamennyin a barokk és rokokó divat, ízlés mutatkozik. Találunk állati-, növényi ábrázolásokat; tárgyakat: kocsi, kard, csizma, pipa, (Debrecenben külön van pipás-mester) stb. Ez a művészi faragású ütőmintákkal dolgozó mézesbábosság német eredetű. Német iparosok alapították az első bábos-céheket is. Bizonyos idő múltán azonban ez a nyugatról jött bábosság is elmagyarosodott, átalakult s formában és motiválásban „népies“ magyar ízlés jut kifejezésre. Viaszból készült áldozati szobrocskák (offerek). Búcsújáró helyek oltárait sok apró viaszszobrocskával és gyertyákkal halmozza el a népben élő vallásos érzés. A gyertyákat sokszor díszítik festett viaszból készült színes rózsákkal, levelekkel, dombornyomású szentekkel. A viaszgyertyamártók ősi művészete ez, amely Stájerországból származott át a Dunántúlra s innen az Alföldre. Pest m.-ben, elsősorban sváb községekben ma is megvan ez a mesterség. Az áldozati szobrocskák is (nevük a sváb falvakban offer) viaszból készülnek ütőmintákkal, mint a mézesbábok. Az offereket felajánlják pártfogó égi szenteknek, hogy gyógyítsa meg a beteget, térítse vissza az elfordult szeretőt, adjon gyermeket a magtalan anyának stb. Ezért az offerek csak a tárgy lényeges jegyét hangsúlyozzák, szív vagy férfi, női alak, csecsemő, ház, sokszor csak egy fül, kar, láb, szempár stb. Különösen kitűnnek a díszes kivitelű offerek készítésében Máriaremete és Pesthidegkut. Ezek a szobrocskák a maguk egyszerűségében szólni tudtak a hívő helyett Szűz Máriához és a szentekhez. A vallásos kegyeletnek ezt a két ősi formáját (gyertya, offer) is a mézeskalács-készítők tartották fönn. Hímestojások. A húsvéti hímestojás ajándékozás szokása ősrégi, már a pogánykorban is nyoma van, később átvette a kereszténység is. (A hímestojás legrégebbi emléke a kiszombori avarkori temető egyik sírjából került elő.) A magyar nép kevésbbé kedveli a tarka, hímestojást, leginkább csak az egyszínű pirosra festett pirostojást. De kék, zöld, lila színre festett tojások is divatosak. A díszítés módjai körül legelterjedtebb a tojás-írás, amely régen az iróasszonyok művészete volt. Gyakoriak a karcolt („vakart“, „kotort“) tojások, a karcoláshoz bicskát, borotvát, tollat vagy szöget használnak. Találunk ezenkívül festett tojásokat, leginkább a Felvidéken palóc vidékeken. Magyar hímestojásaink — összehasonlítva a tót, palóc, szerb, rutén hímestojásokkal — nem a legszebbek. A tojásírás valószínűleg nem magyar találmány, díszítésüket a szlávoktól tanulhattuk. Erre mutat az a körülmény, hogy a legművészibben megírt tojások nem a színmagyarság területén, az Alföldön találhatók, hanem a perifériás nemzetiségi területeken. Múzeumi gyűjtésekben alig van alföldi darab s ha véletlenül akad, az is a lehető legprimitívebb. Falfestés. A magyar ember tradicionális egyszerűségéhez híven házának külső és belső falait nem festi, hanem legszívesebben fehérre meszeli. Ha mégis díszíteni akarja — szinte a másik végletbe esik és a legváltozatosabb, színpompás mintákkal „pingáltatja“. Pest megye népművészetében sajátos színt, — az egész magyar népművészetben is kivételes helyet jelent a kalocsakörnyéki Homokmégy falfestési művészete. Ez a kis falu — még a mult század végén is Kalocsához tartozott, — egyedül őrizte meg ennek a vidéknek dekoratív falfestő művészetét. A piktorolás, pingálás úgyszólván egyedüli lelőhelye. (Rajtakívül palóc területen, nyugati részeken és Békés vármegyében van.) Kalocsán, mely valamikor centruma lehetett ennek a vidéknek, már úgy szólván semmit sem lehet találni egykori nagy népi művészetéből, talán csak a népviselet eredeti, ma is színes, hagyományokhoz ragaszkodó. Homokmégyen a leányok és menyecskék „fejből“ festik az ornamenseket. Egy-egy kiváló pingáló-asszony nevét a szájhagyomány megőrizte. Ma is emlékeznek Matos Boris, Szele Treszka és Dongó Julis nevére. 164
