Csatár István et al. (szerk.): Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye és Kecskemét th. jogu város adattára (Pécs, 1939)
I. rész - Szamosi József: Pestvármegye népművészete
'mértani idomok alapformái: háromszög, négyszög, téglalap stb. Csont- és szarumunkákon túlnyomórészt ezek a legegyszerűbb motívumok találhatók. Ilyen díszítést fába égetnek, csont- és szaruba hegyes szerszámmal karcolnak. Fontos szerepe van az alföldi s jórészt Duna- Tiszaköz népművészetében a kabak-töknok (egyszerűen csak kabaknak nevezik). Ez a különösformájú tökfajta egyike a pásztorok és földművelő népek legősibb edényének. Legrégebbi paraszti edények határozottan formázzák a kábák alakját. (T. i. a cserépből, agyagból készültek.) A kabakot kifejezetten azért termelik, hogy belőle a legkülönfélébb „edényeket“ készítsenek. A kiskunsági tanyavilágban ma is mindenütt egész csomó kabak-edény használatos. Mindenféle élelmiszer tartására használják. Kabakban tartják tanyán a sót, paprikát, kölest, tarhonyát, lisztet, szárított tésztát, cukrot, tökmagot, tojást, ivóvizet (pl. a mezőn), bort (a kulacsot szinte egészen kiszorítja ezen a vidéken), de kábákból készítenek egyéb, főleg konyhai használatú eszközt is (lisztmerőkanál ). edény, merőkanál, boros-kabak. A kábák felhasználása. (Pásztormunka Bugac.) A kábák kedvelt használata érthető, hiszen nem kerül pénzbe és épúgy megfelel rendeltetésének, mint akár a cserépedény (sőt ezzel szemben előnyei is vannak, pl. igen könnyű, kevésbbé törékeny, stb.). A kabaktárgyak közül szinte egyedül az ivó-kabakot, boroskabakot díszítik. A kabaktárgyak ornamentikája bizonyos vonatkozásban más jellegű, mint az előbb említett csont és szarué. Míg amazokon a mértanias, vonalas, idomos díszítőelemek az uralkodók; itt ismét találkozunk az egész mai magyar díszítőművészetet jellemző virágmotívummal. Ez a virágos díszítésmód a Dunántúl és Duna—Tisza-közén nem mutat lényeges eltérést. Csupán Dunántúlon sűrűn alkalmazzák a figurális (ember állat) elemeket és a faragás-karcolás mellett festést is, (sőt spanyorozást: a kifaragottkarcolt vájatokat színes viasszal tömik be), a kiskúnsági kabak-díszítés csak a karcolást ismeri. Ha az előbb azt mondottuk, hogy ismét találkoztunk a virág-ornamentikával, most hozzáteszszük: általánosságban ott van a kabak-tárgyakon virágos-leveles-(figurális) díszítés, ahol festik is, (Dunántúl pl.); ott azonban ahol csupán faragják vagy karcolják: mértanias forma-elemek, elrendezések a gyakoribbak. Az eltérés a csont- és szarudíszítéstől itt is megvan, u. i. a vonalak lendületesebbek, merészebben kanyarognak, mintha csak ä könnyed, hullámos, bátor futású vonalak átmenetet mutatnának a mértanias díszítésről a virágosra. Újabban mind több és több festett-kabak kerül forgalomba. Ezeket rendszerint félbemaradt, kistelietségű városi „piktorok“ mázolják olajfestékkel. Leginkább alföldi (pl. bugaci) „tájkép-giccseket“, látunk. Az ilyenféle kabakfestésnek semmi kapcsolata nincs a népi művészettel. Silány, vásári bódékba való cifra portékák. Agyag-munka. A magyar parasztházban a sokféle faedény mellett rengeteg cserépholmit is találunk. Ennek oka, hogy agyag van bőségesen, olcsóbb, mint pl. a bőr, mutatósabb, mint a faedény, emellett ha eltörik, könnyen pótolható. A cserép-tárgyak nemcsak használati, de dísztárgyak is. A tarka díszedények tartása újabbkeletű szokás polgári, úri hatásra, mintegy 200 esztendős. Az agyaggal dolgozó kisiparosság (fazekasság, gölöncsérség) gócai nem a Duna—Tisza közén vannak. Parasztkerámiánk — iparművészeti szempontból — legszebb darabjai — a déltiroli habánoktól eltanult ónzománc technikával készült cserépedények — Erdélyből, Tiszántúlról és Felsömagyarországról származnak. Valaha a Duna—Tisza közén virágzott elsősorban az agyaggal dolgozó mesterség, mint azt újabban a néprajz-kutatók megállapították. (L. Bátky Zs. Ért. 1904—1927.) Agyagból rakták nevezetesen a kályhák (kemencék) testét s ebbe illesztették a bögre-formájú kályhaszemeket, — cserepeket. Ilyenféle bögréskemencéket a Dunántúlról is (Tolna m„ Zselicség) ismerünk, közülük a legrégebbi kemence-bögrék a XVII. sz. végéről valók. A kemence-építésnek ez a módja a Duna—Tisza közén (Pest és Bács- Bodrog megyékben) jó másfélszáz évvel korábban használatos volt. Ezt igazolják a Kecskemét vidékén kiásott parasztházak, illetve nemes kúnházakból nagy számmal előkerült igen változatos formájú kályhacserepek. Ez az ősi kemence-építésmód régen eltűnt az Alföldről is, csak a szép kályhaszömök őrzik múzeumainkban egykori virágzásuk emlékeit. Régen az agyagformálás puszta kézzel történt, később s napjainkban is a koronggal. Azonban a parasztfazekas munkája nagy részét ma is lábbal és kézzel végzi. Puszta kézzel készülnek az állat- és emberalakot utánzó edények és díszek; kész formákkal csinálják a kályhafiókokat, kulacsot, gyertyamártót, általában a tömegesen készített cserépfigurákat; korongon csak kerek vagy gömbölyű edényeket formáznak: tálak, korsók, bögrék, virágcserepek stb. A kiformált, nyers 162
