Krizsán László (szerk.): Okmányok a felszabadulás történetéhez Pest megyében (Budapest, 1960)

I. fejezet: Pest megye felszabadulása

ket. Müller elvtárs azonban rögtön bevallotta, hogy tudott arról, hogy ott vagyunk. Eire levitték egy pincében levő zárkába és oda becsukták. Előzőleg behozták 9 éves kisfiát, aki azonban tagadta, hogy ismerne engem. A nyilasok csokoládéval kínálták és még sem ismerte be.

Müller Sándor vallatása után nagyon dühbe jöttek a nyilasok, amiért nem vallottam semmit a lőszerek eredetéről, a hamis igazolványokról, sem pedig kapcsolataimról. (Mindjobban ütöttek-verteit. Addig ütötték a fejemet, amíg a derékszíj ketté nem szakadt.)

Éjjel egy órakor ki is fáradtak a nyilasok, meg is éheztek, letettek egy zárkába és azt mondták, hogy fél óra pihenőt kapok, addig gondolkozzam és ha utána nem vallók, azonnal kinyírnak.

Pár perc múlva, amint eszméletre tértem a pincében, észrevettem, hogy egy mély helyiségben vagyok és felettem egy vasrácssal borított ablak van, ami azonban nincs beüvegezve. A zárkában talált keményfa hasábbal sikerült a vasrácson akkora lyukat kifeszíteni, hogy zubbonyomat levetve, ki tudtam bújni rajta. Ingben és katonai bőmadrágban, akkor, amikor a nyilas őr éppen elfordult, kibújtam a nyíláson, átvetettem magam a szomszéd ház kerítésén és az utcára ki sem menve, igyekeztem elhagyni a nyilas tanya székhelyét. Közben lövöldözéseket hallottam. Mindenki engem üldözött, mivel nagy vadat sejtettek bennem és meg akarták tudni minden áron kapcsolataimat.

Hideg téli nap volt s én a nagy ködben eltévesztettem az irányt és bekerültem a német állásokba. Akkor még Szentimrén volt a front. Egy német őr rámkiabált, hogy „halt.” Én persze rögtön megálltam, de a sötétség miatt szerencsére nem látta az arcomat, ami teljesen sötét volt a vértől. Tört németséggel magyaráztam neki, hogy itt voltam a szomszédban egy barátomnál, berúgtam és azért nem találtam haza. Ezt elhitte, annál is inkább, mivel ingben voltam. Visszafelé menet felfedeztem egy ház udvarán egy kukoricaszárból rakott boglyát. Bebújtam a boglya közepébe, s másnap délután alkonyaiig ott töltöttem az időt, azután pedig elindultam Kispest felé. Útközben találkoztam egy csepeli munkással, aki Kőbányára ment dolgozni éjjeli műszakra. Kispest határáig elvezetett, ahonnan már behúnvt szemmel is haza találtam volna. Elbúcsúztam tőle és elmentem az egyik kispesti elvtárs, Nagy András lakására, aki szintén katonaszökevény volt. Csak feleségét találtam otthon, ő a közelben rejtőzködött. Ott lemostak a vértől és még aznap éjjel átkísértek egy rornházba, ahol már ott találtam Köves elvtársat és Konok elvtársat is. Két hétig ápoltak, amíg rendbejöttem.

Konok elvtárs itt azt mondta, hogy most várni kell, amíg Bu76