Szabó Alfréd (szerk.): Munkás- és szegényparaszt-mozgalmak Cegléden 1945-ig. Részletek a város politikatörténetéből (Cegléd, 1979)

IV. Cegléd a Tanácsköztársaság időszakában

szentimentális, giccses, polgári szemléletű darabok. Utasították Miklósyt, a tár­sulat igazgatóját, hogy haladó szellemű színműveket is mutasson be. Ez meg is történt, de sajnos a „Remény”, „Sárga liliom”, „Tanítónő” a közönség részéről ismét nagymérvű meg nem értésre talált. A Népbiztosságot is hibáztatták, hogy az elmúlt hónapok alatt a színtársulatok műsorát nem tudta összeválogatni az akkori követelményeknek megfelelően. A hibák, nehézségek állandó és kitartó bírálata mellett nem feledkeztek meg a város kultúrájának távlati szükségleteiről sem és ezért a „Népakarat” ál­landó színházat követelt Ceglédnek. „Nincs az a nagy áldozat, amit meg nem kell hozni, azért, nincs az a pénz, amit sajnálni lehet és éppen azért bízom abban, hogy e tekintetben úgy a helyi Munkástanács, mint a Művelődési Osztály, mint minden proletár testvérem tel­jesen egyetért velem: követelem az állandó színház felállítását. Minthogy egye­lőre építeni nem tudunk, a Vigadót kell felhasználni erre a célra. A Művelődési Osztály tegye lehetővé, kötelességévé, hogy a Vigadó átalakítását keresztülvigye és rövidesen kezdődjék meg ez a munkálat, aminthogy gondoskodjék arról is, hogy Ceglédre egy rendes, művészi, minden tekintetben megfelelő színtársulatot küldjenek ki. Mérhetetlen fontossága van annak, hogy állandó színtársulatunk legyen, éppen ezért tessék minden további felesleges vitatkozás és nagy aggá­lyoskodás nélkül azonnal munkához fogni, hogy a télire már a színházzá átala­kított Vigadóban megkezdődhessék a színház kultúrmunkája.” A hasznos terveknek a megvalósítására azonban a tragikus események miatt már nem kerülhetett sor. A Tanácsköztársaság honvédő háborúja és Cegléd A magyar proletárdiktatúra igen kedvezőtlen katonai helyzetet örökölt a bukott polgári köztársaságtól, viszont a tanácskormány tisztában volt azzal, hogy előbb vagy utóbb, de elkerülhetetlen a környező ellenséges burzsoá államokkal való fegyveres öszecsapás. így a Magyar Tanácsköztársaság számára élet-halál kér­dése volt olyan fegyveres erő megteremtése, mely vissza tudja verni, vagy leg­alább fel tudja tartóztatni a várható támadást. A Tanácsköztársaság létrejöttekor a hadsereg átszervezése csak éppen elkez­dődött. A demarkációs vonalakon a hátországi alakulatoknál is teljes volt a szer­vezeti zűrzavar. A rendelet szerint sorra alakultak az új parancsnokságok, de a régiek is szinte mindenütt tovább működtek. Általában csak parancsnokságok voltak, legtöbb esetben sem az új, sem a régi parancsnokságok nem rendelkeztek legénységi állománnyal. Egy ilyen hadsereg kevésbé volt alkalmas arra, hogy a munkásosztály hatal­mának megbízható, szilárd őre legyen, s esetleg sikerrel vegye fel a harcot a belső ellenforradalmárok ellen, vagy a proletárdiktatúra külső ellenségeivel szemben. Ezt jól tudta a Forradalmi Kormányzótanács is, ezért március 24-én rendeletet adott ki a Vörös Hadsereg megalakítására. Ez a rendelet a hadsereg proletár jellegét domborította ki: „A Vörös Hadsereg elsősorban szervezett munkásságából toborzott és a jelenleg fegyverben álló proletárkatonákból áll... A Vörös Hadsereg a proletárság osztályhadserege, minden katonájának egyenlő kötelessége a forradalmi proletárság érdekeinek védelme minden külső és belső ellenség ellen, harc a világproletárság felszabadításáért...” Számunkra igen lényeges a rendelet 11. pontja: „A Vörös Hadseregen belül mint annak tartaléka, munkászászlóaljak, csapattestek állítandók fel. Ezekben a parancsnokok kizárólag a munkásság soraiból kerülnek ki... A_ kiképzés a ren-46

Next

/
Oldalképek
Tartalom