Szabó Alfréd (szerk.): Munkás- és szegényparaszt-mozgalmak Cegléden 1945-ig. Részletek a város politikatörténetéből (Cegléd, 1979)
IV. Cegléd a Tanácsköztársaság időszakában
lyamokra szép számmal jelentkeztek a helyi dolgozók. Az ifjúság számára az inasiskolán kívül külön előadásokat terveztek, s az ifjúság szórakozásáról is gondoskodtak. A „Népakarat” olvasnivalót ajánlott a dolgozóknak az eddig kiadott művek közül. A felsorolásban: Böhm, Bucharin, Csicserin, Czakó, Kautsky, Kun Béla, Lenin, Marx, Lengyel József, Rabinovics, Trockij nevét olvashatjuk. A városi zenetanárok elhatározták, hogy térítés nélkül elvállalják a tehetséges proletárgyermekek zeneoktatását. 56 gyermeket már ki is választottak, júliusban kezdték a tanítást. Tervbe vették a felnőttek oktatását is. Az Intézőbizottság nagysikerű hangversenyt rendezett a moziban, amelyen — eddig igen ritka eset volt Cegléden — komolyzenei műveket mutattak be: Schumann, Verdi, Bizet, Wagner és Goldmark alkotásait. A munkástanács megbízottjai áprilisban megtették az előkészületeket, hogy az összes ceglédi könyvtárat egyesítsék. Több kijelölt helyiségben szemlét tartottak, de egyik sem volt megfelelő, mert olvasótermet is akartak létesíteni, amit ingyenesen használhatott volna mindenki. Ezért kérték a munkástanácsot, hogy könyvtár céljaira engedje át a Népkör helyiségét. Addig, amíg a helyiséget megkapták, a lefoglalt könyveket egyesítették, s a leltározási, selejtezési munkákat végezték. A könyvek kölcsönzése teljesen díjtalan volt. A Tanácshatalom alatt a város kulturális életének legjelentősebb eseményei, a bemutatott színházi előadások voltak. A megfelelő színművek és előadások hathatósan elősegíthették volna a szocialista embertípus kialakítását. Ismerjük a Miklósy-féle színtársulat működését, az előadott darabokat, az előadások bírálatát, a közönség magatartását. Júniusig, amíg a Miklósy színtársulat Ceglédre nem érkezett, különböző vándortársulatok játszottak a városban. Kemény bírálatot kaptak a műkedvelők múltbaforduló, giccses előadásukért. „A műkedvelő előadások kommunista szempontból való felülbírálása szükséges. De kétszeresen áll, ha proletárok az előadók. Ilyenkor egyenesen kötelesség proletártárgyú darabokat adni. Egyenesen nevetséges, hogy még mindig sneidig, kékattilás huszárfőhadnagyokról kupléznak és a munkásokat érdekes grófnők kis, piszkos hál ószoba jelenetei vei akarják szórakoztatni. A fiatal proletárirodalom még szegényes, de annyi anyaga van, hogy 10 műkedvelő előadást is lehet tartani belőle. De semmi grófnőket, semmi huszárfőhadnagyokat többé. Erre az émelyítő társaságra igazán nincsen szükség már. És éppen ezért szükséges, hogy a Művelődési Osztály vizsgálja át a darabokat.” Egy vándortársulat „Nagy Proletár estélyén”-t is megbírálták, mondván, hogy az sem művészi, sem proletár nem volt. Kikeltek azok ellen, akik azt hiszik, hogy néhány kuruc nóta: „csapnivalóan rossz sanzon” és más efélék jelentik a szocialista művészetet. S ezek „Falura is elvisszük a kultúrát” jelszóval művészetet hirdettek és „csúnya kóklerségnél” nem nyújtottak egyebet. Ezután a keserű kulturális tapasztalatok után került sor a Miklósy-féle társulat megérkezésére és bemutatkozására. Miklósyék a Tanácsköztársaság bukásáig a városban szerepeltek, s hetenként 2—3 alkalommal tartottak előadásokat. De az első napok érdeklődéssel fogadott előadásai után a türelmetlen kritikus hiányolta a szocialista szellemiségű darabok bemutatását, s felhívta a társulat figyelmét, hogy a nehészégek ellenére, saját kezdeményezésükre előadhatnák a „Tanítónő”-t, a „Kísértetek”-et, az „Éjjeli menedékhely”-et, stb. De miután a darabhiányon nem lehetett segíteni, a kritikus figyelme a közönség magatartása felé fordult és keményen bírálta a nézők fegyelmezetlen megnyilvánulásait. A helyi szervek lázasan keresték a színházi probléma megoldását és úgy vélték, hogy a közönség azért renitenskedik, mert nem tudják lekötni őket a 45
