Lestyán Sándor: Az ismeretlen Táncsics - Budapest Székesfőváros várostörténeti monográfiái 16. (Budapest, 1945)

Előszó

IV.

Táncsics Mihály »Fővárosunk« című munkájának második része a pesti Aldunapart kérdésével foglalkozik. »Évek óta híre járt, — írja — hogy a pesti aldunapartot házhelyekre osztva eladják s beépíttetik. Mi a szállangó hírnek nem akartunk hitelt adni és nagy meglepetésünkre valósult; azaz nem adták még el, csak az a hír valósult még meg, hogy el akarják adni, a kettő között nagy a különbség«.

A Dunapart kiépítésének ügye, tudniillik a pesti oldalon, (ott is a »Feldunapart« és »Aldunapart« szakasza, ami alatt a mai Magyar Tudományos Akadémiától a Petőfi-térig terjedő részt kell érteni, melyből a Lánchídtól északra eső rész a »Feldunapart« s a délre eső az »Aldunapart«) — szóval ez a partrendezés-kérdés akkoriban nemcsak Pestnek, nemcsak a fővárosnak, nemcsak az országnak, hanem az egész monarchiának legfontosabb középítkezési problémája volt.1

Mielőtt a kérdés tárgyalásában a Táncsics-féle javaslat, illetve hozzászólás időpontjáig eljutunk, meg kell ismernünk az előzményeket, annál is inkább, mert azokról mind ez ideig semmit nem ismert Budapest várostörténete. A beadványok, ajánlatok, leiratok, feliratok, javaslatok, tiltakozások és hozzászólások mostanáig a Levéltárakban feküdtek el, anélkül, hogy bárki megkísérelte volna felkutatásukat és ismertetésüket. Nem szabad ebben politikumot keresnünk, annál inkább sem, mert Táncsics — kinek személye miatt politikumra gondolhatnánk — az előzményekre nem gyakorolt befolyást, hiszen tehetetlen volt a börtönben, ahová, mint írtuk, 1860-ban vonult be másodszor. Mindössze az történt, hogy a Dunapart rendezése kérdésében győzött a város akkori vezetősége, a Helytartótanács és a városi tanács összefogása — az egész város közönségével szemben. Azok pedig, akik a város közönségének nevében szembehelyezkedtek a kérdésben a Helytartótanáccsal és a városi tanáccsal, az 1867-es kiegyezés után

41