Kürti Béla: Írók és költők vallomása Ceglédről. (Irodalmi olvasókönyv) (Cegléd, 1998)

III. Ceglédi prózaírók városukról

szalon falára, még abból az időből, amikor gazdájuk a Fra Diavolót énekelte a pesti Operában.

Csüggedten megyek tovább. Hiába páráznak fel körülöttem a múlt emlékei: az a régi kisfiú, aki mindezt látta - csak nincs sehol sem.

Egyszerre elfogódott szívvel állok meg a Jászberényi út végén. Itta ház, melyből egykor elindultam. Barna kisajtaja csukva, ablakszemeinek zsalugáter-pillája lehunyva, mintha aludnék. Az ezüstlevelű olajfa kihajlik az utcára. Álombéli nagy csend körös-körül. Kezem a kilincsen, lábam már a küszöbön. Most, ebben a házban megtalálom azt, akit keresek.

Hirtelen elakad a szívem verése. Valami hideglelős mozdulatlanság dermed rám. Itt benn minden, ó, egészen biztos minden a régi. Úgy van, mint akkor volt. A bőrkárpitos dívány ott szunyókál a "tiszta szobában", a zsalu résein aranytűket döfköd át a délutáni nap, ismerős képek integetnek a falakról, a vörös téglás ámbituson elnyúlva, tikkadtan nyelvel az okos szemű vizsla.

S az a múlt század utóján elmaradt kisfiú is ott van valahol, benn, az árnyékos udvar vagy a sűrű málnás kert mélyén. Érzem, tudom, hogy ott van. Ha most benyitok: szembejön velem. Rám néz és talán ősem ismer majd meg. Idegenül mér végig, mint az idegen felnőttek kinn az utcán. Miért is jöttem ide? Szabad-e, lehet-e ennyire kísérteni a múltat - büntetlenül?

Kezem lesiklik a kilincsről. Lábam visszahúzódik a küszöbről. Lehajtott fejjel, megalázva hátrálok a drága kisajtó előtt, amelyet nem mertem kinyitni.

S hogy a kerítés mentén szégyenkezve surranok el, bentről egyszerre énekszó hangzik. Igen, az az elveszett kisfiú énekel. Semmi kétség benne, őaz. Vékony cérnahangját tisztán hallom:

"Az én kis báránykám hófehér..."

Mintha a fiam hangja lenne."

A KÁLVÁRIA TEMETŐ DOMBJÁN

(A címet a szerző adta a novella részletnek)

"Szélfújta, sárga homokdombon a város szélén volta temető. Tetején három kőkereszt vigyázott a mozdulatlan sírokra. Akár három jó pásztor, elhevert nyája közepén. Pedig egy gonosz is volt köztük, kinek pogány neve Dismas. Mégis együvé került mindörökre az Igazzal, mint a Nem az Igennel. Talán, hogy azt példázza: Isten árnyékában mindig ott van a Sátán.

A sírok aprók voltak és egyformák. Egyszerű emberek egyszerű földházai. Csak kettőn büszkélkedett aranybetűs fekete márvány, selyemszalagos babérkoszorú. A Földváry ezredesén mega Csutak őrnagyén. Ók ketten a szabadságért verekedtek egyszer régen.

A domb tetején állandóan szél járt, halkan zúgatva az akácfák levelét, hogy az ismerősök, akik ideköltöztek, édesebben alhassanak. Hátrafelé lankásan ereszkedett alá a temető, elnyúlva egészen a tágas udvarokig, ahol favágók fűrésze muzsikált, és házőrző kuvaszok ugattak.

Elă, a festetten léckerítés mentén, a huszárok futtatója húzódott a sarokba ékelt, zsupos tetejű szárazmalomig.

Ez a sima, homokos gyakorlótér szebb és titokzatosabb hely volt, mint maga a temető. Fehérre meszelt póznák silbakoltak a szélén. Közepét fél öl magas gerendaakadály szegte keresztbe, odább meg nyitott liciumsövény s egy zöld hanttal prémezett vizes árok. Napos délutánokon itt rúgták a port a száguldó remondák, magasba szökkenve az akadályok előtt. A huszárok lovuk nyaka fölé hajoltak, kék mentéjük libegve úszott utánuk a kék levegőben, nadrágjuk karmazsinpirosa szinte lángolt, s szikrázva csillant meg oldalukon a széles kard. így volt ez-akkoriban minden nyári délután.

67