Kürti Béla: Egyleti élet a régi Cegléden 1842 - 1949 (Cegléd, 1993)

II. A századforduló ceglédi egyleteinek rövid története

ban aztán úgy döntött a vezetőség, hogy “a tulajdonát képező telket és épületet a város rendelkezésére bocsájtja azon feltétellel, hogy a város fölépítve és teljesen megfelelően berendezve az egylet rendelkezésére bocsátja minden ellenszolgáltatás nélkül mindaz ideig, míg az egylet a M.Kir. Belügyminiszter Úr által esetleg feloszlatva nem lesz.”

Amikor 1939-ben a honvédség ki akarta igényelni az egylet épületét, a választmány a következő határozatot hozta: ‘Többek hozzászólása után a választmány úgy határozott, hogy mivel a kör tagjainak 80 %-a földműves munkás és ezek éppen a téli hónapokban jönnek a kör helyiségbe, sokszor nem mint szórakozni, hanem melegedni, azért kívánatos a söntés és a társalgó fenntartása.”

Szegénysége ellenére is kivette részét ez az egylet is a jótékonykodásból. Gyűjtöttek 1920-ban az Erdélyi Szövetség javára, 1923-ban az I. világháborús hősök emlékművére, 1924-ben az Egyenlőségi Kör zászlajára, 1931-ben hozzájárultak a város gyermeknyaraltatási akciójához, stb. Leggyakrabban könyvtáruk javára rendeztek bálokat és műkedvelő előadásokat.

A kör minden tagjától szigorúan megkövetelték az illedelmes társalgást, az erkölcsös magaviseletét. Aki ez ellen vétett, azt parlamentáris úton “kisorsolták”, azaz kizárták az egyesületből. Ezek az egyszerű, tanulatlan emberek a legjobban vigyáztak arra, hogy megtartsák az alapszabályokat és minden ügyben demokratikusan járjanak el: semmiféle tisztségbe, de még az alkalmi rendező gárdákba sem lehetett bejutni másképp, csak titkos szavazás útján! Az új tagok felvételét, tagok kizárását mindig jegyzőkönyvben örökitették meg. Elhunyt tagtársaikat testületileg búcsúztatták, sírjukra koszorút helyeztek el.

Legnagyobb ünnepüknek március 15-ét tartották. Testületileg vonultak ki a városi közös ünnepségre, ők is megrendezték a Cegléden ilyenkor szokásos díszvacsorát. Csakhogy ők erre a legszerényebb ételeket készítették, a bort pedig maguk vitték saját termésből. A vacsora után a fiatalság itt is táncra perdült. De amikor 1934-ben bevezették a vigalmi adót a zenés rendezvényekre, ez is, meg a többi bál is problémává vált. A vezetőség mindent megtett a fiatalok megtartásáért, de ezzel a rendelettel a város “megakadályozta” a fiatalok szórakozását.

A II. világháború évei alatt az egylet működése teljesen elhalt, hiszen innen vitték a legtöbb embert a Don mellé. Az utolsó jegyzőkönyvet 1941. okt. 26-án fektették föl.

Az Újvárosi Olvasó Egylet a legszegényebb egylete volt a városnak. Mégis fennmaradt hét évtizeden át. Ezek az egyszerű emberek valóban érezték az összefogás szükségességét és öntudatosan gyakorolták demokratikus jogaikat. Számukra ez a közösség valóban erőt adott szociális felemelkedésükért vívott mindennapi küzdelmükhöz.

25