Tapodi Katalin - Kerekes László (szerk.): Huszonötéves a Dél-Pest megyei Nagy István Képző- és Iparművészeti Csoport. Emlékkönyv (Dabas, 1994)
szetünkre gyakorlott hatására fel-fel bukkanhatott ismét Nagy István szelleme: egyetemi művészettörténeti diplomadolgozat témája lehetett, napvilágot látott Papp Gábor tollából egy nagyszerű kismonográfia, mégis, bizonyos körök nem viselhették el ezt a „magyarsága dacára” rendkívüli színvonalú életművet. Irigység, rosszindulat? Ki tudja, miért, de 1963- ban megjelenhetett hazánkban a két világháború közötti magyar művészetről ismeretterjesztő könyv, amiben a Mester nevét sem említették. Négy évre rá pedig a Népszabadság akkori kritikusa a fővárosi emlékkiállítás kapcsán nagyszerűen méltatta az életművet, értékelte a nagyistváni teljesítményt. Rámutatott a szakmai ellentmondásokra is: az avantgarde képviselői számára ez a festészet túlságosan konzervatív, a polgári festészet számára túlságosan plebejus, modem, tehát nem szalonképes. Vagyis se itt, se ott nem kellett. Talán, mert lélekbe markolóan igaz tartalmú? Talán, mert szülőföld-fogantatású? Talán, mert nem valamilyen kozmopolita stílus-importcikk hazai feldolgozása? Vagy mert túlságosan földszagú? Esetleg nem üti meg az elvárható művészi színvonalat? Ha elhallgatjuk Nagy Istvánt, nincs is! Értéke azonban a felszínre tört, minden gáncsoskodás ellenére. Solymár István kitűnő vállalkozása a nagymonográfiával, az erdélyi Muridán Jenő jelentős könyve 1984-ből bukaresti^) kiadással, az 1973-as centenáris megemlékezések, a tudományos ülésszak és emlékkiállítás megrendezése mind-mind a lassú halálra ítélt életmű újraélesztését szolgálta a kronológiai aktualitás mellett. Pedig a gáncsvetés ekkor sem maradt el: Nagy István világa letűnt világ, tehát életműve nem aktuális (sic!). Célzatos Nagy István-kultusz! - fanyalgott a Népszabadság akkori kritikusa. De: minden kultusz célzatos (véleményünk szerint), mert anélkül nem kultusz. Ugyanakkor Nagy István kultusza igazi művészet kultusza, ami hogyan lehet „nem aktuális”? Akkor minden múltbéli világ letűnt világ, akkor Leonardo sem, Rembrant sem, Rodin sem aktuális! Igaz viszont, hogy ez az ízig-vérig magyar festészet nem lehet soha aktuális azok számára, akik a Kárpátmedencében nem viselik el a magyar nemzeti identitást. Nem szabad elfelejtenünk, hogy pontosan Nagy István emberi habitusa volt mentes minden gyöngyösbokrétás faji gőgtől, szeretett modelljei közt pedig a román paraszt éppúgy megtalálható, mint a székely menyecske. Megragadott tájai valóban magyar tájak, de „kicsiny falu és galambdúc”, szivárvány és délibáb nélkül. Művészete mégcsak nem is ellenlábasa közelmúltbeli és jelenkori törekvéseinknek. Nem agitál a mindenkori modem törekvések ellen, de nem is hunyászkodott meg soha, a konzervatizmus előtt sem. Sorsa magyar sors, példája azonban követésre talált huszonöt éve tevékenykedő és nemes célkitűzésű művészcsoport munkásságában. Nagy István példája további erőfeszítésre kötelez, hogy - szavaival élve -,desto, a Te erőd” ne „az egyedüllét” legyen nemzetünk jövőjében, mert a magyar kultúra virágzása nem lehet alkotói magánügy: szellemi szabadságunk és felemelkedésünk egyik legfontosabb nemzeti feladata. Aszalós Endre (A harmadik oldalon Nagy István; önarckép, 1919)
