Tapodi Katalin - Kerekes László (szerk.): Huszonötéves a Dél-Pest megyei Nagy István Képző- és Iparművészeti Csoport. Emlékkönyv (Dabas, 1994)
plein-air hatására színei kivilágosodtak, munkássága oldottabbá, hangsúlyozottan festőivé alakult. Később rövid ideig az alföldi festészethez (Koszta, Tornyai művészetéhez) közelített stílusa. 1992-ben Nagy István Mednyánszkyhoz hasonlóan szerződéses viszonyba került a Singer és Wolfner céggel, s ennek eredményeként alakult ki az első nagyobb Nagy Istvánmagángyűjtemény. A Mester 1923-ban mutatta be gyűjteményes kiállítását a Nemzeti Szalonban, s ekkor, ötven éves korában jelent meg az első róla szóló könyv. Elmélyült barátsága pályatársával, Egryvel, 1924-től gyakran dolgoztak együtt a Balaton mellett, hatottak egymásra, de kialakult egyéni sítlusukon ekkor már lényegében nem változtattak. Nagy István első ízben 1925-ben tért haza Erdélybe, s a következő esztendőkben többször megismételte látogatásait. Barátja és mecénása a kolozsvári Náthán Mór lett, aki rendkívüli ügybuzgalommal szervezte a Mester kiállításait. Ekkortól - vagyis második erdélyi korszakától - teljesedett ki művészete. Nagy jelentőségű, erdélyi havasokat, dombhajlatokat ábrázoló pasztelljei ezidei munkásságának termései. Ezeken a természeti kép tagoltságát hangsúlyozta, tömör formákkal, egytónusú előadással alakította monumentálissá hegyi tájait. A mélységi kiterjedést általában redukálta, a motívumok konstrukciós szerepét megnövelte. Amint azt Pap Gábor találóan megállapította, utóbbiakat nem látványszinten, tapasztalható helyzetükben és léptékükben, hanem emlékképi szintről visszaidézve ábrázolta. A teljes képsíkhoz viszonyítva ezért nőttek meg kompozícióinak belső formái, amelyek a szilárd képépítés mozdíthatatlan elemeivé váltak: egyensúlyt képeztek a szerkezeten belül, és statikus dinamikát teremtettek egymásnak feszülő tömegeikkel. Nagy István a hegyi ember látószögéből ragadta meg az erdélyi havasok jellegzetesen feltornyosuló természeti képét: az égboltot általában kiszorította a tagolt hegyhátak gerincvonalával, a kompozíciók középterét mindig kissé az első síkba forgatta, így a lezáró hátterek lapidáris formáit erejükben és jelentőségükben megnöveltté tette. Koloritja csak a feltétlenül szükségesre redukálódott, de az összkép monotóniájának fennálló veszélyét az eleven faktúra és a rejtett színesség alkalmazásával kerülte el. Páratlanul biztos és erőteljes pasztellkezeléssel, valamint komponáló szigorral váltak mozdíthatatlanná, őserejűen időtlenné ezek a kompozíciós élménnyé sűrített tájak. Messze elkerülték a műfaj konvencionális ábrázolási metodikáját, hogy helyet adjanak egy új minőségű, roppanásig feszülő és közvetlenül érezhető természetközelségnek. A Mester Erdély pusztíthatatlan geológiai létét tárta fel, szinte portréként kezelte a különböző módon kimetszett tájakat. Ezért hatol lelkűnkbe havasainak karaktere kikerülhetetlen szuggesztivitással. A Bakonyban tett alkotói utak idején (1926-1927) is ezek a stiláris mesterfogások jellemezték munkásságát. Nagy István 1927-ben a Nemzeti Szalonban és Kolozsvárott gyűjteményes kiállításon számolt be újabb - s immár legjelentősebb teljesítményének tekinthető - eredményeiről. 1929-től a jugoszláviai Sajkásszentivánon élt, 1932-től véglegesen Baján telepedett le. Stílusa még összefogottabbá, de műfajban és előadási módban sokrétűvé vált: konstruktív szellemű tanulmányfejek váltakoztak fekete pasztellekkel, színdús csendéletek születtek balladai hangú helyzetképekkel. Néha újra komponált emlékezetből nagyméretű erdélyi havasokat, miközben a székely népmesék hangulatára és egyszerűségére emlékeztetőén, redukált eszköztárral végtelenül egyszerűvé szublimálta szűkebb hazájából visszaidézett emlékképeit. 1935-ben a fővárosban volt utolsó önálló kiállítása, és két év múlva városában, Baján első bemutatkozása már posztumusz emléktárlattá vált. 1937 február 13-án ragadta el a halál, miután második agyvérzéséből már nem gyógyult fel. Ma már az evidencia erejével hat, amikor Nagy István életművét huszadik századi képzőművészetünk egyik legjelentősebb teljesítményének ítéljük. Mégis, már életútja folyamán az elragadtatott elismerés mellett (vagy után) - szinte periódikusan váltakozva - a
