Tapodi Katalin - Kerekes László (szerk.): Huszonötéves a Dél-Pest megyei Nagy István Képző- és Iparművészeti Csoport. Emlékkönyv (Dabas, 1994)

Mégsem vált naturalistává, mivel műveiben a jellegzetest, a frappánsan tőmondatos képi fogalmazást éltette. Ebben mutatkozott már-már konokul csakis a lényeget megragadó realizmusa, ami balladai tömörségűvé sűrítette festői világát. Ösztönös alkotói habitusa folytán, akarati impulzusok nélkül, de eredeti művészi egyénisége és elkötelezettsége révén alakult ki csakis órá vonatkoztatható autonóm stílusa.

„Egy életen át kerestem ... a lényeget. A témában a lelket... ami a felületek alatt vibrál. A belső hűséget.” Vallomás-erejűnek érezhetjük idézett gondolatát, és szénrajzainak, pasztelljeinek zavarbaejtően végeláthatatlan vonulatából az ember, a táj megragadásának valóban „belső hűsége” árad. Elsővilágháborús katonafejei, székely és román parasztjai a karakterábrázolásnak, a jellemzőerö hófokának eredményeként expresszív realizmusba torkolló prototípussá emelkedtek jelentőségükben. Nagy István érettkori tájképi világában is a karakterjegyek hangsúlyozott formái kibontásának igénye hozta létre folyamatosan és automatikusan a szerkezetes képi látásmódot. Ez, stiláris önérdekűség nélkül tette tájfestészetté a valóságjegyek összevont, sűrített alakítása révén modernné, saját korában korszerűvé. Művészetének látványindíttatása meghatározó alkotói állásfoglalásából fakadt. Tudott az életútját végigkísérő nonfiguratív törekvésekről, de az izmusok egymásra torlódó és harcias tülekedése teljesen hidegen hagyta. Csak az általa átélt valóság ihlette, csak azt alakította lelki akatához. Ebben mutatkozik elsődlegesen hazai meghatározottsága. Munkásságának eredményességét azonban tehetségének nagyságrendje biztosította: ösztönösen talált rá arra a korszerű képalakításra, ami az egyik legnagyobb jelentőségű teljesítménnyé válhatott huszadik századi nemzeti festészetünkben. Festői minősége és eredetien szerkezetes modernsége alapján kaphatott ugyanis helyet legnagyobbjaink sorában.

Megválaszolandó kérdésünk lehet Nagy István piktúrájának jellegzetes magyar mivolta. Szűkszavú, lényegretörő fogalmazásmódja székely népének is sajátja. Alkotó módszerének, motívumainak belső ritmusán ugyanakkor látens módon átlüktet az erdélyi népi ábrázolóművészetnek sok formai jellegzetessége. Színkészlete is rokon a székely fazekasság alkalmazott koloritjával. De mindenekelőtt a Mester életérzése és világlátása sajátosan székely-magyar. Komor, drámai, de sohasem kétségbeesett. Koloritja rejtett színesség: szemérmes, soha nem hivalkodó vagy tetszelgő, nem tolakodó és mindig befelé forduló. A művészet világában azt tartotta elsősorban szépnek és hitelesnek, ami igaz, s az alkotói etika ilyen értelmű vonatkozásában példamutató jelentősége csak Medgyessyéhez, Derkovitséhoz, Vajda Lajoséhoz vagy csak József Attilláéhoz hasonlítható.

Helyének és jelentőségének körvonalazása után érdemes életútját is végigkövetnünk. Székely kisbirtokos családból, Cs*.vmindszenten született 1873 március 28-án. Kolozsvárott nyert 1892-ben tanítói oklevelet, majd a Duna-Tisza közén, a Kalocsához közeli Homokmégyen tanított három évig. 1895-től a fővárosi Mintarajziskolában Székely Bertalan tanítványa volt, s 1898-ban kapott rajztanári oklevelet. Ezután két éven keresztül a müncheni akadémián Franz von Lenbach és Ludwig Herterich vezetése alatt részesült továbbképzésben, majd a századfordulón a párizsi Julian-akadémián folytatta tanulmányait. 1902-től - nyolchónapos itáliai tanulmányút után - Erdélyben élt, s 1902-ben rendezte első kiállítását Csíkszeredán. 1914-től 1918-ig harctéri szolgálatot teljesített, s közben érett be első önálló alkotói korszaka. Akkori munkásságának elején szénnel készült paraszt- és katonaportréiban expresszív lélekrajz, szociális igazságérzet, az előadásban a szűkített és sötét tónusú színskálán belüli erőteljes rajzosság jellemzi művészetét. 1914-ben volt első budapesti kiállítása, és Trianon (1920) után a fővárosban telepedett le. Közben állandóan vándorolt az Alföldön (Szentesen Kosztával együtt dolgozott), de gyakran megfordult a Duna-Tisza közén is. A Dunántúlon elsősorban a Bakonyban festette pasztelljeit. 1920-tól rövid ideig a hazai