Hidvégi Lajos: Regélő falvak. Történeti elbeszélések (Cegléd, 1983)
A parasztságért fáradozott Abonyból indult el, tarisznyájában szalonnával, kenyérrel és elemi iskolai bizonyítványával. Volt földmíves, napszámos, kubikos, hengerész, festőinas, templomfestő, díszletező és a Képzőművészeti Főiskola hallgatója. Ügy látszott, hogy sikeres szobrászművész lesz belőle, műtermet is bérelt, abban számos szoborportrét mintázott, ám mindinkább a parasztság felé fordult érdeklődése. 1931-ben kerékpárra kapott, lekarikázott a Balkánra, és bejárta Bulgária termékeny völgyeit, lapályait, megfigyelte a talaj előkészítését, a palántálást, az öntözést és főképpen az őszi fagyok elleni védekezést. A szorgalmas és találékony bolgárok módszerei annyira hatottak rá, hogy hazajövet, félretéve a szobrászvésőt, apostola lett a paraszti kertművelésnek. Föltalált egy hasuraszövőgépet, amelynek működtetésére gyermek is alkalmas volt, nádból, gyékényből, szalmából, egy óra alatt nyolc méter hosszú szőnyeget szőhetett. A kertágyások szegélyein, növénymagasságban karókat vert a földbe, azokra drótot húzott, és szeptemberben az éjszakai fagyok elől eltakarta a még javában érő paprikát, paradicsomot. Másnap, ha kisütött a nap, föltekerte a dróton futó hasurát, a termés nem fagyott le, nem feketedett meg, a következő hetekben tovább érett, szedhették a gazdák és jó pénzért árulhatták a piacokon. Somogyi Imre népfőiskolákat is szervezett, szellemi és tárgyi néprajzi anyagot gyűjtött Győrffy István biztatására. Kerékpározott és gyalogolt, a szegényparasztságot, amelyből származott, boldognak akarta látni, jómódúnak és műveltnek, a tanulás és a szorgalom útjára irányította a falvak lakosait. Dobi István így emlékezik Somogyi Imrére: „Fanatikus képviselője a Kertmagyarország gondolatának. Könyvet ír róla, hirdeti összejöveteleken, lehet, hogy üres a hasa, nincs kenyere, és akár gyalog is hajlandó járni az országot. Ha szállása nincsen, temetőkben, kriptákban alszik, és buzdítja a népet. Határjárásokat szervez, tapasztalatcserét, a Baranya megyeieket elviszi Pest megyébe, a komáromiakat Békésbe”. A felszabadulás után is folytatódtak a tapasztalatcserék, e sorok írója szervezője volt a pándi bentlakásos népfőiskola hallgatói Albertiben tett látogatásának. Lelkes parasztifjak szállásolták el a más falukból érkezetteket szüleik házában. Ankétok zajlottak le a szellemi műveltség megszerzéséről és a mezőgazdálkodás korszerűsítéséről. 1944 tavaszán Somogyi Imre a német megszállás és a háború ellen dolgozott, ismerte a föld alatti szervezeteket. Mindig tudta, mit kell tenni. Üldözötteket bújtatott, lelket öntött a csüggedőkbe. Nürnberg utcai műtermében számosán egybegyűltek az ostrom idején. „Jó volt odajárni, s ha az emberen erőt vett a kétségbesés, a reménytelenség, a kilátástalanság, Imrétől mindig megkaptam a legszebb segítséget, remény és bizakodás sugárzott egész lényéből, a jövő iránt”. Ha kellett, egyenruhába bújt, és hamis szolgálati jeggyel zubbonya zsebében, nyíltan járt a bombázott utcákon, embereket gyűjtött a harcok mielőbbi befejezésére. Veres Péter, aki azokban a hetekben egy pesti családnál rejtőzködött, ezt írja róla: „Én ott feküdtem a Bajza utcában, Dobosék pincéjében, egy keskeny kis fülkében. Az enyémen kívül volt még egy fekvőhely, ahová Ilona asszony be-bevezetett egy-egy embert, aki óvatosságból nem kerülhetett a közös óvóhelyre. így jelent meg egyszer-egyszer Somogyi Imre magyar katonaruhában, más alkalommal bátyjával, Somogyi Miklóssal. Nem kérdeztem ki őket, hogy 62
