Hidvégi Lajos: Regélő falvak. Történeti elbeszélések (Cegléd, 1983)
A vén gulyás temetése A karai kunokat a XIII. században maga az esztergomi érsek keresztelte a krisztusi hitre. Az 1910-ben még látható templommaradvány szemtanúja volt a pogányság megtérésének. Ahol most Marci bácsi sírja süpped, térdeljek a tar koponyájú lovasok, hajkarikás asszonyok és apró gyermekek, a csecsemők anyjuk karján várták a szentelt vizet. A török idők elején Felsőkara sértetlen maradt, 1577-ben még tizenkilenc jobbágycsalád és négy zsellérfamília lakta. A tizenötéves háborúban gyújtották föl. Ceglédtől a Tiszáig ezen a tájon minden falu elpusztult, a szántókat fölverte a gyom, a karai, tetétleni és jenői lakatlan határban nyájak forogtak, a falu kútjai betemetődtek, s a pásztorok a felsőkarai kúthoz jártak itatni. A kút közelében még állt a kunok temploma, esős, viharos időkben az omlott oltárú szentegyházba húzódtak, amíg elcsitultak az esők és szelek. A karai rom pusztaközponttá vált, a halott pásztorokat a kun temetőben hántolták el. Lelkész itt nem lakott, lovasok nyargaltak érte Tószegre, az volt a legközelebbi papos falu. A plébánosok ki is jöttek a temetésre, a fiatalabbja lóháton, a köszvényes subába jól beburkolt lábakkal, nyikorgó szekereken, télen suhanó szánokon. Kántort is hoztak magukkal, és ministráns gyereket, füstölőt a koromszagú tömjénnek és hosszú fanyélen bronzkeresztet a gyászmenet elé. Csak lélekharang nem volt, az pedig igen fontos a sírbaeresztéskor, utolsó hangok a holtaknak, amelyek után már mély, nagy csöndesség következik. A pásztorok önttettek 1778-ban egy kis harangot az omladozó toronyba. Ez a lélekharang csendült a vén gulyás temetésén is, utána már csak keveseknek, mert a halottakat 1862 óta a jászkarajenői temetőbe vitték, a harangot az iskolába. Szelíd estéken messze elszáll a hangja a vén, jeletlen temető felé, melyben kunok alusznak örök álmot a közéjük temetett magyar pásztorokkal. De ez már a holtaknak is mindegy, és a harangocskának is. A templom köveit elhordták, s az elhagyott halk táj fölött őszi madárvonuláskor vadludak gágognak. A hazai virágtermesztés kiemelkedő alakjával, Farkas Lászlóval kiveszett erről a vidékről az inárchi nemes Farkas-család emléke, a Mária Terézia császárnőt szolgáló vitézlő kapitányoké és zászlótartóké, az örökké hadakozó uralkodónő minden csataterét megjárt katonáké. Pénzük volt, vagyonszerző házasságokat kötöttek és megvették Rákóczi Ferenc fejedelem elkobzott tetétleni birtokának egy részét. Nevük, ha mégis fölemlítődik, azt hajdani gulyásukról teszik az emberek, mert Csonka Márton arcmása ki van faragva kőből és Arany János verse van alávésve. Vén Marci gulyás hírét ama nevezetes temetése tette országossá, aminek párját valahol az évezred mélységében találni. Élete olyan volt, mint a többi alföldi gulyásé. Szent György napkor kiverte a marhákat a mezőre, a jószágok legeltek, ő meg ballagott utánuk. Bogárzáskor öszszejött a többi pásztorral kicserélni a híreket. Ha kifogytak a jelenből, rákanyarodtak a közeli hadjáratokra, az ősök viselt dolgaira, a vénebbje még a pogány időkről is tudott, arról az időről, amikor a magyarok még nem laktak falvakban, hanem a nyájak után jártak és sátrakban tanyáztak. Elsőnek Marcinak hívta mindenki, később Mártonnak, legutoljára Marci bácsinak, aki vén dalokat énekelt, és esőben is bírt tüzet csinálni. Járt-e lány után? Már nem tudni. Lehet, hogy korán elhalt kedvesét nem akarta felejteni, azért nem adta házasságra fejét, kilencven éves korában halt el nőtlenül. 1780-38
