Hidvégi Lajos: Regélő falvak. Történeti elbeszélések (Cegléd, 1983)

ban már bojtár volt a Farkasoknál, a tetétleni pusztán, gazdáinak három nemzedéke halt ki mellőle, amikor 1855 januárjában őt is eltemették.

A vén gulyást úgy temették el, mint a nomád fejedelmeket és pogány nemzetségfőket, kezes ménest járattak koporsója után, előtte szürke, nagyszarvú gulyát. A tététleni pusztától a karai kun temetőig kolompok és csengők szóltak, két pap imádkozott, a kántor fagyos lehelettel énekelt: ments meg engem, uram az örök haláltól! Kinek az akarata volt ez az évezredes kultikus menet? Az agg Csonka Márton végakarata-e, aki ősz pásztoroktól hallotta a századokon át őrzött hagyományt, vagy a hűséges szolgát megtisztelő Farkas Elek ötlete? Nem tudni. Egy bizonyos, ez volt a legutolsó nomád temetés hazánkban.

A legszelídebb magyar költő, Arany János őrzi költeményében hírét-nevét, A vén gulyás temetésében. Ezt a verset én iskolás koromban ismertem meg, kötelező olvasmányként. Tanárom költött dolognak minősítette, úgy hitte, nem tudta, hogy igaz történet, amely a tószegi anyakönyvbe be van írva, és hogy akkor a költő Nagykőrösön lakott, a januári gyászpompát követő május havában már nyilvánosságra hozta:

Viszik Marci bácsit, nem is hozzák vissza,

Hová most ő indul, nem csekély út lesz a!

Nincs is benne mód, hogy gyalog odaérjen:

Mint urat kell vinni fekete szekéren.

Harminchat ökör van fogva a járomba ...

Majd csak bévontatják a paradicsomba.

Hát még a kíséret! az egyszer a fényes:

Előtte a gulya, utána a ménes.

Ceglédi Hírlap, 1977. június 14.

Jegyzet:

1. Tőrös László: Arany János Nagykőrösön c. tanulmány korrektúrája 164—172. 1.

2. Arany János: A vén gulyás; A. J. Kisebb költeményei II. k. Heckenast Gusztáv kiadása, Pest 1850/230—33.

3. Jánoshidai Molnár Zsigmond plébános levele 1930. XI. 2.

39