Hidvégi Lajos: Regélő falvak. Történeti elbeszélések (Cegléd, 1983)
Évszázados fogadók és csárdák A csárdák lópihenő helyek voltak elsősorban, ezért a régi emberek nem tértek be szíre-szóra minden útjukba akadóba, hiába csalogatták a cégérek, hogy „Itt a világ közepe, itt a jó bor, gyere be!” Az utasember mielőbb célhoz akart érni, nem a mulatozások kedvéért rázatta magát a latyakos, kátyús, kövezetlen országutakon. Éhség, szomjúság sem vitte be őket. Dédapáink étkezése fegyelmezett időközben történt, korán keltek útra, nem ettek, ellenben a butellából néhány korty szilvóriummal fölmelegítették magukat, nyolc órakor azonban előkanyarították a tarisznyát, falatoztak a kocsin, mert ekkor volt a reggelizés ideje. Ám ha elfogyott húsz-harminc kilométer, megálltak az első csárdánál, kifogták a lovakat, az istállóba vezették, zaboltak, itattak, szénát szórtak a saroglyába, csak azután tértek be a nem sok kényelmet nyújtó fapados ivóba. A kecskelábú asztalra rakosgatták a szalonnát, füstölt kolbászt, oldalast, kenyeret, sajtot, hagymát, sót, egyebet. Bort, a tisztesség kedvéért, a csárdástól parancsoltak. Máskülönben nagy fakulacsok, csutorák lógtak az oldalukon hazai kadarral. Ugyanúgy történt az ebéd is déli tizenkettőkor, meg a vacsora is, napszálltakor. Éjszakára mindig födél alá húzódtak. Nemcsak biztonsági okokból, a drága vásári portéka miatt, hanem a lovak miatt. Kímélni kellett a jószágot, nem vették ki az erejét, bármilyen messze vidékre utaztak. A szegényebb je le sem vetkőzött, rákönyökölt az asztalra, úgy szundikált a hajnali továbbindulásig. A módosabbja szobát váltott, ágyban aludt. Más volt a helyzet, ha a csárda gyorskocsiállomás volt, az istállóban vártak a pihent lovak, váltották őket. Ez alatt a rövid idő alatt az utasok betérhettek az ivóba, megittak egy-egy meszely bort. A mezei csárdákat a marhahajtók látogatták. Itt legelők voltak bővizű kutakkal, mellettük bogárzott a jószág. Ilyen volt az irsai Három Rózsa és a kocséri Kutyakaparó. Az italmérés a feudalizmusban nemesi jog volt, a ius educilli, és az épületeket is a nemesek építették. A nemesi jogú klarissza apácák tulajdona volt a ceglédi Vadember fogadó, a kecskési Kaparási csárda és a berceli kocsma. Ez utóbbit 1754-ben építették. Körülötte akkor még nem települt falu, az útonjárók Ceglédi fogadónak ismerték, lévén Bércéi puszta a ceglédi uradalom birtoka. Ismerkedjünk meg hát a ma is épségben álló épülettel! A megyei levéltár őrzi az 1849. november 1-én fölvett árendási szerződést, amelyik megállapítja, hogy a csárda kő, tégla és vályog, a teteje nád. Ivója az útra nyílik pléhvel borított vaspántos ajtajával és két vasrácsos ablakával, egy sárkemencével, két keresztlábas asztallal, három-négy vastag fenyőfapallóból, mellettük fenyőpalló padok. A léccel elrekesztett kármentőből lépcsők vezetnek a pincébe. Konyhája bolthajtásos, fele lécekkel elválasztva, belőle nyílik az árendás deszkapadlós szobája, két vasrostélyos ablakkal, a másik végén az éléskamra bejáratával, ennek világosságát egy rácsos ablak adja. A tornácról több ajtó nyílik a kétajtós, bádogborítású pincelejárat, a padlósajtó létrával, és a vendégszoba sárkemencével és rostélyos ablakkal. A csárda udvarán áll ma is a járás egyetlen meglevő, nyolc kőoszlopos, zsindelytetős szekérszínje. A negyven lóra való vaspántos ajtajú istállóban három, zaboló, etetősaroglya volt a nádtető alatt. Külön állt a fogadós istállója és nagy kút szolgált az itatáshoz. Ez a csárda kivédett volna egy kisebbfajta ostromot is, körül volt kerítve kőaljú, fecskerakásos magas fallal. A falon kívül állt egy fecskefal-nádtetős istálló és egy gémeskút itatóvályúval. 30
