Hidvégi Lajos: Ceglédi históriák. Történeti elbeszélések (Cegléd, 1981)
A történelem lapjain
SORSHÚZÁS 1848-BAN Volt egy másik módja is negyvennyolcban az újoncszerzésnek, a sorshúzás. Látványos, de nem derűs, idegfeszítő azok számára, akik nem szánták el magukat a katonaéletre. Abban az időben az országgyűlés megszabta a kiképzendők számát és megyénként kötelezte a tanácsokat bizonyos kirótt létszám kiállítására. Cegléden akkor kilencvenhárom sorköteles volt, a vármegye azonban, egy konkrét esetben, csak negyvenhetet követelt. Huszonkilenc már kezet adott különböző korosztályokból, tizennyolcat sorozni kellett. Ez pedig a következőképpen történt. Szoros abc-rendbe írták a tizenkilenc éveseket, de nem az A-n kezdték a húzást, hanem azon, amelyikre a sors jutott, úgy, hogy a bizottság az abc betűit egyenként papírdarabokra írta és beszórta a régóta ismert, bádog dohányos dobozba. Onnan Csizmadia Mihály bíró nagy figyelem közepette kiemelt egyet, felmutatta, a körülállók aztán megállapították, hogy a P. Akkor a névsor legelső p-betűs fiatalja kezdte a sorshúzást, számokkal. A betűket kirázták a dohánytartóból, helyette egytől kilencvenháromig számcédulákat helyeztek. A tanácsháza akkor földszintes épületekkel övezett udvarán zsúfolódott a fiatalság a szülőkkel, mátkákkal, testvérekkel, szemben a bizottmány asztalával. Szorongásos csend ülte meg a zárt udvart, a pusztázó hadnagyok becsukták a lóistálló ajtaját, nehogy dobbantás, nyerítés zavarjon, a városháza kapuját a darabontok már előzőleg bezárták a külső lárma elől. Egy írnok ment volna a belső árkádok alatt valami irattal át a másik szobába, az is megállt érdeklődve. A bíró hangosan szólította Pásztor Jánost. A zömök, gatyás fiú előlépett a tömegből az asztal elé. — Húzzál, fiam! Az belenyúlt a dobozba, kitapogatott egy papírt. A 40-es volt. Felrikkantott örömében .Az öccse füttyentett egy fülsiketítőt, a tömeg morajlott. Csak az maradt benn, aki egytől tizennyolcig való számot emelt ki, a magasabb számok tulajdonosai egyelőre mehettek haza. A sorshúzottak nem mind vonultak be, mert „a’kinek módja ’s kedve, hozna magával maga helyett alkalmas egyént”, magyarán: akinek pénze van, állítson száz forinton valaki mást katonának. Olyan pedig akadt, gazdalegény pénzzel, szolgalegény pénztelen. A jobbágyból lett gazda az imént kapta meg örök időre, jóformán ajándékba szántó-telkét az urada29
