Hidvégi Lajos: Ceglédi históriák. Történeti elbeszélések (Cegléd, 1981)
A történelem lapjain
városa, a gazdák magukat mind Kőrösre ’s Ketskemétre vévén, a Cselédeik által Czeglédi határban szántatván-vettetvén, kaszáltatván és gyűjtetvén.” 1864-ben ezt a szerződést kötötték a béresek a ceglédi közalapítványi uradalommal: „Január 1-től december utoljáig fejenként nyerendő 25 forint 20 krajczár készpénzt, termesztményekben 24 ausztriai mérő kétszerest, 4 mérő árpát, 1 mérő Köles kását, 100 kéve Rozsét, 48 font sót, 48 font szalonnát (1 font = 54 dkg), egy hold uradalmi erővel megszántott kukoriczaföldet, egy marhát teleléssel és nyaralással. Akár az Uradalmi Jármos ökrökben, akár pedig a’ reájok bízott gazdasági eszközökben kár történik, ’s azokról bár mikor is számolni nem tudnának, az elveszett ökör vagy más féle eszközök értékét egyenként ’s ha ez eszközölhető nem lenne, egyik a’ másikért is jót állva fizetéseikből, vagy ennek elégtelensége esetében marháikból és bár hol található ingó és ingatlan javaikból minden perlekedés nélkül az Uradalomnak azonnal megtéríteni tartoznak.” A béresgazdák; rendőrök, fegyelmezők, munkairányítók kedvezményben részesítettek voltak. Ezek is cselédek voltak, de kiválasztottak, rangsorban az ispánok után következtek, lakásuk is az ispánnal egy födél alatt volt, javadalmazásuk titkolt volt, nehogy elégedetlenséget szítson a többi béres előtt. ,,A béresgazdák külön egyezzenek meg, bizalmi állásuk miatt” — írták 1726-ban. A kommenciót egy emberre méretezték, ez elég is lett volna, de a feleséges, gyermekes, igen gyakran sokgyermekes béres már nélkülözött, különösen, ha az asszony rosszul gazdálkodott, ha hitelre vásárolt a fűszeresnél, ez esetben a negyedévenkénti kommenció mérésekor a zsákot nem ők, hanem a hitelezők tartották. Házat, földet, szőlőt szerezni csak ritka kivétel birt. Ha kiöregedett, cselédsorban élő gyermekei be sem fogadhatták, mert maguknak sem volt lakásuk. Lakásaik az istállók voltak. A tehetetlen, háza sosemvolt cseléd végső menedéke a koldulás lett. Ha a tanács elismerte munkára való alkalmatlanságát, fölvette a koldusok jegyzékére. Ez alkalommal jelvényt tűztek a mellére. „Valóságos koldusoknak pléhből tsinált megismertető jegy ragasztatik” — határozott a ceglédi bíróság 1803-ban. A koldusok legtöbbje társtalanul, magányosan élt, nem számolt velük senki, a halál a csárdák és fogadók istállóiban, akiok szalmakazlaiban, elhagyott malomházak padlásain, téli kunyhókban, kukoricakúpokban, országutak árkaiban érte őket. (Ceglédi Hírlap, 1977. január 6.) Jegyzet A föld és állattulajdon nélküli béres életéről a legmegrázóbb olvasmány Illyés Gyula Puszták népe című könyve, még hitelesebben szólnak róluk az uraikkal kötött szerződések, vármegyegyűlési és községi határozatok. 20
