G. Sin Edit: Falu Tamás (1881 - 1977) - Pest megyei Téka 1. (Szentendre, 1981)
Falu Tamás költészete
Mikor a Padok zenéje megjelent, már javában dúlt az első világháború. Következő kötete, a Csipke a háború harmadik évében, 1917-ben látott napvilágot. Szóltunk már arról, milyen tudatos önvédelemmel menekült Falu Tamás magaépítette álomvilágába az élet rút oldala elől. S a háború éveiben kiváltképpen sok oka volt a pacifista költőnek a menekülésre. Csak otthonos közegébe vonulhatott vissza, abba a nosztalgikus, biedermeieres világba, amelynek ábrázolásához emberi alkatán kívül már költői rutinja is készen állt. Részben ez a rutinosság okozza, hogy a Csipke című kötet egészének költői színvonala alatta marad a Padok zenéjének. A kötetbe bekerültek a korábban írt, de a Padok zenéjéből valószínűleg éppen egyenetlenebb színvonaluk miatt kihagyott versei is. Kedvesek, szépek, színesek ezek a versek is, de többnyire megmaradnak a felületen, nagy részükből éppen csak az a kicsi szikra hiányzik, ami Falu Tamást Falu Tamássá teszi. Mesterkéltek, erőltetetten választékosak például a következő sorok: „Halk ábrándok visszaszálló pelyhe, Halott hattyú délibábtavon, Emléketek omló aranyfüstjét Tűnt napok selymébe takarom.” (Aranyfüst) A kötet édeskés alaphangulatú versei között bőségesen találunk értékes, mélyről jövő, tiszta, szép sorokat, versszakokat, sőt verseket is. Meglehetősen egyenetlen színvonalú kötet tehát a Csipke. Kemények, de nem alaptalanok Schöpflin Aladárnak a Csipkére vonatkozó megjegyzései a Vasárnapi Újságban, melyben Falu Tamást nagyon fogékony lelkű embernek, a kötetet viszont csak ügyes amatőr munkának nevezi. „... néha meg is tud fogni egy-egy hangot egy pillanatra és megzendít valamit az olvasó lelkében, de teljes harmónia nem tud ebből kialakulni. A kifejező erő hiányzik belőle, az a valami, ami az embert igazi költővé teszi... Falu Tamásnak nem egy verse van, amelynek majd minden sora külön-külön szépen hangzik, az egész mégse tesz eleven hatást, az író csak szólamokat, egyes hangokat tudott megfogni lelkének hangszeréből, de nem egész harmóniát.” Schöpflin Aladár esztétikai szempontok szerint minősített, az Elet kritikusa viszont a hivatalos irányzat háborúra lelkesítő hangját kérte számon az olyannyira apolitikus költőtől elfogult, kifejezetten ellenséges hangú bírálatában, melyben éppen a költő élettől való elzárkózásának tudatosságát nem vette figyelembe. Pedig Falu Tamás világosan fogalmazott: „Ablakomon benéz az élet, Szemem néha szemébe téved, S amikor elkerül az álom, Bezörget olykor éjszakákon. 30
