G. Sin Edit: Falu Tamás (1881 - 1977) - Pest megyei Téka 1. (Szentendre, 1981)

Falu Tamás költészete

Magam mellé nem ültetem le,

Nem fogom kezét a kezembe,

Búmat neki el nem panaszlom,

Állok fölötte messze parton.”

(Ablakomon)

—- írta 1915. június 26-án, egy évvel a világháború kirobbanása után. Hogy Falu Tamás mennyire felette állt a háborús érdekeknek, hogy mennyire tárgyilagosan látott az antant-ellenes propagandakampány idején is, az 1914 májusában írt Levél Oblomovhoz című verse igazolja, melyben Magyarországot — a Téli Magyarországot — és Oroszországot alapkérdésekben azonosnak látja:

„Itt mi a csenddel takarózunk,

És a halállal álmodunk.

Vágyak Néváján nem szánkázunk,

Pihenten csügged két karunk.

Benne újszülött percek mellett Halott éveket ringatunk.

Lelkűnkön kétség molya nem rág,

Velünk hízik az unalom.”

Falu Tamás, aki az unalmat az élet egyik legszebb adományának tartja, ezt a társadalmi szintű, mesterségesen őrzött tespedtséget, lomhaságot már veszélyesnek, természetellenesnek ítéli:

„Repkény vagyunk, kik annak élünk,

Hogy fel ne kússzunk a falon.”

Pár hónap múlva véget ért a két rokon ország unalmas ásítása; cselekvésbe lendültek — a lehető legembertelenebb és legértelmetlenebb cselekvésbe — egymás ellen.

Ady Endre így emlékezett vissza megrázó versében az első világháború kirobbanásának éjszakájára:

„Csörtettek bátran a senkik És meglapult az igaz ember.”

(Ady: Emlékezés egy nyár-éjszakára)

S Falu Tamás meglapult, tehetetlenül, magányosan, kiábrándultán visszahúzódott, akkor, amikor Ady Endrén, Babits Mihályon, Kosztolányi Dezsőn kívül alig volt magyar író, akit rövidebb-hosszabb időre ne ragadott volna magával a hazug háborús propaganda. Falu Tamás már 1914. augusztus 15-én így írt:

31