Szomorú István: A ceglédi református templomok története (Cegléd, 2001)
III. A Nagytemplom
A CEGLÉDI REFORMÁTUS TEMPLOMOK TÖRTÉNETE deszkapadok elhasználódtak, a karzatokra vezető' deszkalépcsők is több helyen leszakadoztak, s veszélyessé váltak, a szószék körül temérdek törmelék és szemét gyűlt össze. A belső' munkálatok megindulása eló'tt érkezett szerencsére Ceglédre Hild József, hogy épülő' művét halála eló'tt még egyszer megtekintse. Ő azután több igen szakszerű felvilágosítást adott. Többek között a gondnok az oldalkarzatok feljáróit a falak mellett akarta felvezettetni. Egy helybeli kőműves mester már meg is kezdte a munkákat, amikor Hild megmagyarázta, hogy ez a terv a nagy magasság és az ablak miatt kivihetetlen. A hosszú lépcső helyett ő törtlépcsőházat ajánlott, s annak kivitelezését, s négy négyszögöl térre leendő leállítását pallérjára bízta, aki azt szépen és szakszerűen elkészítette. A karzatok vastag tégla mellvédét leszedték, s helyette ízléses vasrácsozatot készítettek. 1863. április 9-én Nyíri István helybeli mesternek ajánlatát elfogadták, a tervek is elkészültek, s több évig tartó munka és szerelés után végre megtelt a templom ülőhelyekkel. A szószék ma is megvan. Az Úr asztala csak egyszerű, ékesség nélküli asztal volt, olyan, mint amilyen abban az időben a családi hajlékokban is volt mindenfelé. * * * Az anyagi ügyek szörnyű labirintusaiban kiút nélkül vergődő Dobos János - aki a gondnoki számadások nagy fogyatékosságait annál is inkább jól ismerte, mert még az egyéni háztartási bevételeiről és kiadásairól is mindennap pontos naplót és számadást vezetett - megunta a sok gondot és bajt. Egyébként is „alaptermészeténél fogva belső meghasonlásra és melancholiára hajló ember volt”. Arra az elhatározásra jutott (1862), hogy lemond a ceglédi lelkipásztorkodásról azzal a feltétellel, ha a gyülekezet helyette László nevű fiát választja meg papjává. A népgyűlés a lemondást elfogadta, de a feltételt nem, s viszont így meg Dobos János nem volt hajlandó megválni az eklézsiától. Irataiban Dobos János lemondása okát ezekkel az érvekkel magyarázza: „A nép többé papját nem szereti, az egyházzal és az egyházi élettel nem gondol. Meglátva nagy templomát nem örül neki, hanem azon töpreng, hogy mennyibe került, és hogy még mennyibe kerülhet. Az egész telek kihasítása után (a lelkészi stóla-földingatlan) a pap többé nem pap, hanem úr, s a népért, azért gyűlöl és feszít meg, hogy miért akartam az áldozattal nála nagyobb lenni. Hatvanegy esztendős koromban volt elég erőm lemondani, most már az sincs, sőt kedvem telik benne, hogyha én is alkalmatlankodom rajta. A szabad választás hadd járjon már egy kis teherrel is.” Egyébként ettől az esztendőtől kezdve vezetik be az egyházi életben a január 1- jével kezdődő számadási évet. Eddig ugyanis május 1-jétől számították a következő esztendő április 30-ig. Ez pesszimista hangulat az esztendők múlásával nem oszlott el a lelkipásztor szívéből. Pár év múlva súlyosabb és még nehezebb szavakat irt önvallomásszerű-83 -
