Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
I. A földművelés kezdetei
mélységben négyszögletes házak rejtőzködtek a föld alatt, a falat színezett agyagtéglából építették. Használták az agyagedényeket is, azokat a formázás után kiégették. I. e. 6000 körül már az ólmot és a rezet is megmunkálták. A borsó, a len, az alakor, a tőnké, a csupasz árpa és a közönséges búza sem hiányzott a magleletekből. Vajon £atal Hüyük lakói nemesítették ki a hexaploid búzát? A leletek értékelése után bizonyítható, hogy az itteni népesség tápanyagszükségletének jelentős részét termesztés révén állította elő (Clark, 1975). A Zagrosz-hegység völgyei között intenzív kulturális, gazdasági, kereskedelmi kapcsolat állt fenn. Ha valamelyik földművelő telep új ismeretekkel gazdagodott, a többiek is gyorsan elsajátították azokat. Ezek a kultúrhatások nagyobb távolságok ellenére is érvényesültek, szinte a „levegőben voltak”. Gondoljunk csak a Jerikó és Jarmo közötti távolságra és a közöttük levő klimatikus különbségre... Jerikó szinte arid körülmények között tudott jelentős eredményeket elérni, a lakóhelyek a tájból kiemelkedő hegyek barlangjaiban voltak (Grigg, 1979). A Natuf és a Kebar kultúrák palesztinai elhelyezkedése sajátságos képet mutat. A Natuf-komplexek zöme a Karmel-hegyen helyezkedett el, a tengerparton és a Negev-sivatagban csak elenyésző számban. A Kebar-komplex lakótelepei viszont szinte fordított sorrendben épültek. A két kultúra egymás kontemplátja. Bar-Joseri (1973) szerint a Natuf kultúrhelyek délen összpontosultak, terra rosa- és bazalttalajokon találhatók. Nagyobb termés esetén az egyes gabonavermek 2 km hosszúak is lehettek. A Vörös-tenger közelében levő telepeken Dentalium kagylóhéjat használtak, amely e kultúrának jellegzetes vonása. A lakóhely mérete és szociális szervezettsége között szoros az összefüggés. A pazarlóbb térfoglalás arra is utal, hogy a nagyobb tápláltság mellett egy-egy épületben többen is lakhattak, akár több gyermek felnevelésére nyílott lehetőség (13. ábra). „A Tigris és az Eufátresz, valamint a Nílus vidékén a csapadék még az öntözés nélküli gazdálkodáshoz is kevés, és nincs okunk azt feltételezni, hogy bőségesebb csapadék hullott abban az időben, amikor a sumérok és az egyiptomiak városi civilizációi kifejlődtek. Egyiptomban az áradás szabályozását és a viztározásos öntözést az i. e. 4. évezred végén kezdték meg. Az évről évre lerakódó iszap jelentős tényező volt a talaj termékenységének fenntartásában. A Nílus viszonylag rendszeres áradásai nyomán feltehetően nagyobbak voltak a terméshozamok, mint az öntözés nélküli gazdálkodásban. A visszahúzódó ár magával vitte a víztározókban esetleg felgyülemlett sót is (vö. Oppenheim, 1982). Bonyolultabb volt az öntözés kialakulása Mezopotámiában. A folyók késő tavasszal és a nyár elején áradtak, amikor a hegyekben a hó elolvadt. Ez nemcsak a tavaszi, de még az őszi vetésű növényeknek sem kedvezett. Az áradást szabályozó gátakra, csatornákra és rézsűkre lett volna szükség, és valamilyen formában védeni kellett volna a termést. Jelentős méretű öntözőműveket csupán az i. e. 2. évezredben találunk, amikor a sumérok után az akkád korszak következett. A víz sótartalmának növekedése, amely mind a mai napig hátráltatja a gazdálkodást ezen a területen, egyik oka lehetett annak, hogy ebben az időben áthelyeződött a politikai hatalom központja északra, Babilonba...” (Grigg, 1979). Új árpa- és búzafajták, szezám, lencse, sőt a sumérok jóvoltából a datolya, a pálma, számtalan gyümölcs és zöldség termesztését kezdték meg. Már alkalmazták a túróekét, az igavonáshoz ökröket tenyésztettek. Az öntözés nélküli, tehát száraz termesztésben helyváltoztató művelést alkalmaztak. Az öntözéses gazdálkodás csak stabil formában fejlődhetett ki, mert az ahhoz szükséges műtárgyak évről évre történő áthelyezése megoldhatatlan technikai problémákat okozott volna. 43