Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
V. Élő ékszerek
Már Plinius is említi a puszpáng kertészeti értékét a História naturalis-ban. Faanyaga sem utolsó: Priamosz szekere fájából készül, Ovidius szép hangját dicséri, Vergilius búgócsiga faragására is alkalmasnak ítéli. Az ókori szobrászok szívesen faragtak belőle kisebb szobrokat (nagyobb méretűeket nem, mert a növény igen lassan növekszik, és alig kaptak volna alkalmas faanyagot). A rómaiak különösen Augustus császár idején kedvelték meg, kerti sövénynek telepítették. XIV. Lajos kertészeti főfelügyelője (A. Lenotre) nagy érdemeket szerzett a puszpáng alaksövények nevelésében és fenntartásában. Példaképpen csak a vauxi, a versaillesi, a chantillyi, a saintcloudi, a meudoni, a fontainebleaui, a trianoni kerteket említjük. A rokokó kertművészet hatott a magyar fó'urakra is, több kastély környékén szintén díszes sövényeket, parkokat telepítettek a puszpángból. A római légionáriusok a Tamaris hispániai folyó völgyéből virágzó ágakkal felékesítve tértek vissza Rómába (mirice). Plinius említi, hogy a rómaiak terméketlen fának tartották (infelix arbor), a gonosztevőket éppen ezért tamariskafára akasztották fel. Talán ezért lett az alvilági istenek fája. Trója leírásában minden bizonnyal azért szerepel nagyon hangsúlyozottan a tamariska erdő, hogy Homérosz a táj leírásával is növelje az ádáz ellenség iránti megvetést. A régi Budán csupán pipafaragásra használták előszeretettel. Plinius ezt írja a homoktövisről: „A tengerparti fövenyen nő fehér tövisekkel, a borostyánhoz hasonlóan elágazó, fehér és részben piros bogyói vannak. Gyökere nedvdús, ezt vagy tisztán félreteszik, vagy lisztlabdacsokban raktározzák. Egy obulus súlyú gyökérnedv ménsörben az epét egészségessé teszi. Van másik hyppohyes virág, ez inda nélküli és apró levelű. Ennek leve a vízkórságosoknak csodálatosan használ.” Újabban különleges gyümölcsfajként is ajánlják. Kiterjedt kutatások foglalkoznak a homoktövissel. Közeli rokona az ezüstfa, mely Theophrasztosznál szűzolajfa néven szerepel. Általános az a vélemény, hogy az agrielaia elnevezés is erre utalhat. Az olimpiai győztesek koszorúját is belőle kötötték, sőt Palesztinában Zakeus olajaként árusították a lisztes bogyójából ütött olajat. A fagyai bogyójából egykor tintát készítettek és enyvet is főztek belőle a híres római madárfogók. Sövénynek valószínűleg csak később kezdték telepíteni. Martialis azt írja, hogy a leány olyan fehér, mint a Ligustrum (virága). Ovidius is ír róla az Átváltozásokban. Vergilius szerint a ligurok földjén igen gyakori növény volt. Neve a kötni, vagyis ligare latin szóból is származhat. A mahónia (babérborbolya) Mahon amerikai botanikus igyekezetének köszönhetően vált dísznövénnyé. Alkalmi (temetési) és hagyományos (halottak napi) koszorúk kötésére használják. A fenyő és a moha mellett a leggyakoribb koszorú-alapanyag. A Berberishez igen sok népi, gyógyászati hiedelem fűződik, ezek egy része a mahóniára tevődött át. Gyökerét sömör és bizonyos májbetegségek ellen használták. A sóskaborbolya tudományos nevét Nikandertöl(\. e. II. század) kapta. A régi görögök nagy becsben tartották, mert kincskeresőnek hitték. A germánok boszorkányfűnek nevezték, az írek is kedvelték, isteni jelképként szerepelt Szent Patrik (március 17.) ünnepén. A chilei sóskaborbolya (Oxalis tuberosa) retek alakú gyökerét Dél-Amerikában ifogyasztják (okapatha). Közép-Európa neolit kori emberei a sóskaborbolyát fogyasztották, Spanyolországban bizonyítható azonban, hogy a mórok kezdték termeszteni. Kérgéből festéket is készítenek és fontos drog. A Pyracantha szó szerint tűztövist jelent. A lángszín inkább bogyójára illik, amely a madarak kedvenc tápláléka. A XVII— XVIII, században a narancs- és citromházak 329
