Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
V. Élő ékszerek
területén szívesen ültették edényekbe, mert nem növekedett nagyra, ezért gondozása is viszonylag egyszerű volt. A vakmerőbb úri kertészetekben megpróbálták a szabadföldi elhelyezést is, sikerrel: parkjaink kedvelt cserjenövénye lett. A magyal díszítőértékét növelik a levélszéli tövisek. A kereszténység előtti időszakban nagyon kedvelték ezt a növényt, az istenek kedvencének tartották, ezért a házak elé ültették. Kínában rontás ellen a ház homlokzatára tűzték, a tövisekre apróhalak fejét tették, hogy a rossz szellem méginkább meglepődjék. Jámbor legenda szerint virágvasárnap az Úr elé magyalágakat szórtak (ez alig több szép történetnél). Egyik dél-amerikai rokonfaj leveléből teát (mate) készítenek. A növényt jezsuita teának is nevezik, mert jezsuita botanikusok fedezték fel e fajt. Tőlünk délebbre eső tájakon őshonos a csodabogyó, kladódiumain fejlődnek a virágok és a piros bogyók. Sövénynek is nevelik. A hazai flórában csak ritkán fordul elő az ország dél-dunántúli részein. Theophrasztosz alexandriai babérnak nevezte, máskét mürsia agria. Az olaszok koszorút kötnek belőle vagy az egerek távoltartására csokrot helyeznek el a házak kapuja felett. Régebben nálunk is kötöttek belőle koszorút, de manapság már nem szokás. Tisztelet övezi, mert örökzöld és furcsa a termésfejlődése. Amikor a természet elpihen, a csodabogyóbokrok szépen díszlenek tovább. Néha tujából, borókából és tiszafából is nevelnek sövényt. Valószínű, hogy az egyik legrégebbi életfa a Biota orientalis (tehát nemcsak nevében, hanem funkciójában is), bár Egyiptomban, Palesztinában, Föníciában és Perzsiában különböző fajokat tartottak életfának. Az életfamotívum viszont mindegyik nép vallási és művészeti hagyományaiban megtalálható. A boróka tiszteletéről alig ír az Edda és a Saga (germán eposzok), bár néprajzi adatok egyértelműen igazolják tiszteletét. Varázslat elleni szer volt, az alapkőbe is helyeztek egy darabkát belőle, sőt a tolvaj ellen a károsult ember is Frau Vranewitt-től kért segítséget. Dioszkoridész úgy tudta, hogy aki hosszabb ideig tiszafa alatt tartózkodik, könnyen meghalhat. A kelták és a rómaiak isteneiknek tiszafák alatt mutattak be áldozatot. Mivel különböző népek archaikus hitvilágában a tuja és a tiszafa szinte minden esetben a halál, az elmúlás fája, temetőbe is ültették. ínségesebb időkben, illetve a nem germán hatást tükröző karácsonyfa-állítás során a boróka fontos fafaj. A tiszafa nyírott sövényként — ritkán ugyan — az alföldi tanyabokrok környékén is megfigyelhető. Graves szerint e három fafaj megtalálható a hüperboreász faábécében. Még valamiben hasonlítanak: nagyon szívós a faanyaguk. A boróka és a tiszafa őshonos Magyarországon. Díszbogyók és orgonák A szláv népek körében a magány jelképe a Viburnum. Virágja az epekedő szerelem jele. Ha a kozák fiatalember háborúba indult, a leányok bangitát dobáltak utána, ami szerencsekívánatnak számított: gyere vissza, mert szükség van rád... A pravoszláv templomba igyekvő menyasszonyok bangita koszorút kaptak. A legények a Viburnum hajtását a kalapjuk mellé tűzték. Ez annyit jelentett, mint az anatóliai török leányok hennás kézfestése, vagyis hogy a dísz viselője még szabad. Vergilius említi, hogy a bangita vesszőjéből kosarat fontak. Kedvelt a népköltészetben is, igen sok népdal említi. 330
