Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
V. Élő ékszerek
írisz a szivárvány istennője, továbbá a nőszirom virágfaj névadója. Narkhiszszosz anyja Leiriopé, vagyis kék írisz. Ez talán a virágzás egymásutániságát jelzi, mivel a nárcisz után virít az írisz. Démétér és Perszephoné koszorút kötött három virágból: nárciszból, íriszből és jácintból. Narkhisszosz a görög mitológia öntelt alakja, aki minden leány érdeklődését mereven elutasítja. Az átok fog rajta, belevész a forrás vizébe. Furcsa önkellető szokásairól az alvilágban sem mond le, a Sztüx vizében csodálja magát. Holtteste helyén a bánatos nimfák sárga virágot találtak... A görögök hite szerint Aszphodéloszban laknak az elhaltak lelkei. Az alvilág első övezetét — ez felel meg a keresztényi tanításban a tisztítóhelynek — aszfodéloszok díszítik, innen a jók az eliziumi mezőkre, a gonoszok pedig a Tartaroszra jutnak. A prehellén századokban fontos kenyérnövény volt az aszphodélosz. (Gyökere keményítőben gazdag.) Héliosz Leukothoé kedvéért elhagyja Klütiát, aki a csalfa férfit folyton keresi tekintetével; talán ha görög földről származott volna a napraforgó, napraforgóvá változott volna, így napvirág lett belőle (Helianthemum canum): „Teste a földbe tapadt, mondják: majd rajta a halvány szín halovány vérnélküli szárnak lesz színe, orcán pír terjed, szirom is feslik, valamint violáé. S most, noha már a gyökér ott fogja, a Napra forogva issza a Nap fényét, változva is őrzi szerelmét.” (Ovidius: Átváltozások IV. 266—270) (Devecseri Gábor fordítása) A mítoszokban előforduló növényfajok meghatározása a legtöbb esetben rendkívül nehéz feladat, mert egy-egy monda évszázadok során keletkezési helyétől egészen távolra kerülhet, évezredek alatt a flóra is változhat, egyes szerzők esetleg pontatlanul írhatták át a történeteket. Diodorosz Szikulosz találóan írja: „Általában azonban úgy áll a dolog, hogy a régi mítoszoknak nincs egységes és egybehangzó meséjük; épp ezért nem kell csodálkozni, ha a régi történeteket elbeszélve egy s más tekintetben nem vagyunk összhangban az összes költővel és történetíróval.” A görög sportversenyeken több növényfaj ágával is díjazhatták a győzteseket. Ma a köztudatban az olajág él, pedig a fenyő, a babér, a mirtusz, sőt a zeller is lehetett koszorúnövény. Iphitosz éliszi király i. e. 776-ban újjászervezte az olimpiai versenyeket. I. e. 752-ben a delphoi jóshely tanácsára a győzteseket olajkoszorúval tüntették ki. Attikában külön törvények gondoskodtak az olajfa zavartalan termesztéséről, évente két fánál többet senki sem vághatott ki. A görögök nagyon kedvelték az ünnepeket, számos vegetációistenség születésnapját, újjászületését nagy lakomákon üdvözölték. Gyakorta volt virágünnep, anthesztéria, amely lényegében a halottak napjának felel meg. Ezen a napon galagonyalevelet rágtak, így emlékeztek az elhunytakra. Lükurgosz rendeletben írta elő a halottak szertartási szokásait. Az elhunytakat olajfalevelekre fektették. Szolón előírta, hogy zellerkoszorút tegyenek a halottak fejére, akiket azután szmirnai szurokfűvel és szőlővesszővel bélelt ágyon ravataloztak fel, majd így is temettek el. A sírokra mályvát, zellert, aszfodéloszt, majd később ciprusfát ültettek. Tették ezt abban a hiszemben, hogy az aszfodélosz és zeller gyökere eledelül szolgál majd a halottnak az alvilágban. 296
