Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)

V. Élő ékszerek

A lejtős területek adottságait is kihasználták, teraszokat építettek, a rézsűk oldalában tarka virágágyakat ültettek be színes virágokkal. A pergolák, a fasorok és a köztéri szobrok, a parkokban elhelyezett padok, nyugágyak a pihenést, a felüdülést is szolgálták.

A babér, a mirtusz, a puszpáng, a keleti platán és a rózsa a legfontosabb római kertalkotó dísznövény, de módfelett szerették a birodalom egész területén a gyeppótló, gyepes habitust adó évelő (kúszó) virágokat is. A császárkorban egy viszonylag szűkebb réteg hihetetlen mértékben meggazdagodott. Ezek a vezető államférfiak (pl. Lucullus vagy az if jobbik Plinius) szebbnél-szebb kerteket építettek.

Az utóbbi saját kertjéről így nyilatkozik. „A versenypályát platánok szegélyezik, ezekre borostyán kúszik, indái egyik fáról a másikra kapaszkodnak át. A magasabban fekvő utakat a versenypálya körül ciprusok kísérik. A ragyogó napfényben rózsák virítanak. A kert körívben végződő részében, négy márványoszlopra felfutó szőlő árnyékában, egy márványpad áll. A pádból csövek nyúlnak ki, melyek a vizet egy márványmedencébe köpik. A medencével szemközt szökőkút és kéjlak áll, melynek falára szőlő fut föl. Itt úgy lehet pihenni, mint az erdőben, ráadásul védve van az ember az eső ellen” (Tergit, 1969).

Rómában a kerti munkák zömét szír kertészek, napszámosok végezték. Az egyik szerző említi, hogy az afrikai Timgadban a várfalak mellé virágokat ültettek, akár- , csak a középkori várak falai mentén. A belső és a külső várfalak közötti területen intenzív haszonkertészkedést folytattak.

A babiloni és asszír tájképi kertekkel rokon az indiai kert. Mivel a három legfontosabb vallási irányzat a magános szemlélődésre buzdítja híveit, a kertek is ezt igyekeztek elősegíteni. A kertekben épített vízmedencékben indiai lótusz díszlett nagy tömegben (az indiai kultúra legismertebb szimbóluma, mint egy híres nyelvész is írta).

A templomkertekben mindenütt hatalmas fügefák emlékeztetnek Buddhára, ez a bódhi-fa. A pillangósvirágúak közül igen sok faj nagy becsben állt Indiában, ezért szívesen ültették parkokba, ligetekbe. Talán az egyik legszebb virágú az asókafa. Jellemző részlet a Mahábháratában olvasható róla.

„Onnan bolyongva más földre meglát egy ős asóka fát: lombját lehúzza sok virág, madárdal hangicsál körül. Az erdőben virágzó fák királyurához odamegy, s könnyes szeműn, a sírástól fuldoklón így panaszkodik: »Mint tündököl e boldog fa a vadon kezepén itt sok-sok virág füzérével, mint egy szikrázó hegyorom. Gyönyörű asóka! Gond soka rág! Ments meg. Segíts!«

S a kínzott nő köszöntésül körüljárta a tünde fát, s sivárabb tájra indult el asszonyok álom ékköve.”

(Mala és Damajanti 12: 195—202)

Gazdag és változatos a kínai flóra. Minden bizonnyal ez is hozzájárult ahhoz, hogy a kínai ember a kertet elsősorban szemlélődési alkalomnak, helynek tekintette.

A tájképfestés eleven módszerével hangulatokat, a lakás és a lakóház környezetét rögzítő miliőket varázsoltak a szemlélők elé a kínai kertek. Ezeknek a festményszerű kerteknek igen nagy a hangulati értéke. Három alaptípusát ismerjük: a nevetőt, a nagyszerűen borzalmast és a romantikus idillit. Akárcsak a japánok, a kínaiak is szíve-279