Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)

V. Élő ékszerek

sorban a régészet eredményeit is felhasználó kutatók egyre inkább a paraszti és letelepült félnomád közösségek között keresik a honfoglaló magyarok mezó'gazdasági ismereteinek és gazdasági gyakorlatának színvonalát. A korábbi elképzelések tarthatatlan felfogásával szemben Bartha Antal monográfiája hozta a szemléletbeli és tartalmi változást. Az ő munkája tetézte be a fokozatosan érlelődő, új szempontokat felvető alapkutatásokat.”

Vitathatatlan, hogy a magyarság a Kárpát-medencében a római, az avar és a szláv kultúra maradványait találta. Csupán ennek a mechanikus átvételével (és nem is szólva a hódító és meghódított nép bonyolult viszonyára) azonban nem tölthetett volna be a magyarság a középkori európai gazdaságban olyan szerepet, mint amit valójában betöltött (vö. Sági—Füzes, 1967 és P. Erményi, 1978). A települések gyors változása, sőt a kalandozások sem elsődlegesen a nomadizálás következménye. Vagyis a fejlett Árpád-kon mezőgazdaság jelentős részben a magyarság magával hozott tapasztalatain alapult, egy egészen ideális, lakni és élni megfelelő, kedvező klímájú végleges szálláshelyen, a Kárpát-medencében.

Mivel a magyar nép a honfoglalásig hatalmas területet járt be, a talált erdőségek, rétek, sztyepek igen sokféle növény megismerését tették szükségessé. Őseink eleinte kedvtelésből — az életmódból következően — erdei, vízparti vadvirágokat gyííjthettek. Az állandó vándorlás miatt a mindennapi táplálék előteremtésében kicsit mellékesnek számított a virágfajok szerepe. A nemzetség és törzs életét nem befolyásolta alapvetően a virágok ismerete, de életük gazdagításában feltétlen szerepet játszott.

Egészen más volt és más lehetett a gyógyító növényekkel a kapcsolat. Legősibb népdalaink, virágénekeink is erre utalnak. A díszítőművészetben játszott szerepüket sem hagyhatjuk figyelmen kívül. László Gyula (1983) a Népszavában érdekes, problémafelvető cikket publikált Régészet és népművészet címmel. „Leglényegesebb és velejében újat hozó része ennek a rövid tanulmánynak Árpád magyarjainak virágszeretetéről szól és keresi az utat az újkorig, úrihímzésekig, azok népi változatáig, a bútorok, edények, korsók örökségéig, de említést tesz virágénekeinkről és leányaink, asszonyaink virágneveiről is... a virágok szépségét tekintve némák forrásaink.”

Pedig a sztyepek világa, amerre elődeink is vándoroltak tavasz végén, nyár elején különösen szép. Cs. Sebestyén (1938) ekként írja le élményeit. „Steppevirágok milliói egyszerre nyílnak a langyos tavaszi legelőkön, tulipán, ökörfarkkóró, szarkaláb, rekettye, gyöngyvirág, íriszfélék, barna harangvirág, ibolya és csillagfű díszítik ilyenkor a steppe zöld szőnyegét tarka színpompában ... Legszebb és a steppére a legjellemzőbb a tulipánfélék sokasága. Nem lehet csodálkozni azon a legmagasabb fokig emelkedő lelkesedésen, amellyel a steppelakók ezt az évről évre visszatérő természeti csodát köszöntik és fogadják... virágzó legelőnek mondják.”

László professzor sok példát említ, amelyek mind azt sugallják, hogy a magyarság fejlett virágkultúrát is hozhatott magával. Honfoglalás utáni koronázási palástdíszek, díszes koronák, honfoglaláskori díszövek pompás megmunkálása stilizált virágokkal ezt nagyon valószínűsítik.

Új elméletével kapcsolatban a neves tudós ezt írja: „Nagy és szép munka vár a régészeken kívül az úrihímzések, a cserépáruk, a bútorfestés virágoskertjeinek kutatóira ... Tehát nem valami nullapontról indult a magyar díszítőművészet, nem feketefehér világ volt a török előtt, hanem még a steppéről hozott, ősi soron való örökségünk alakult újjá a török időkben...”

256