Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
V. Élő ékszerek
Ahány virág—annyi világ László Gyula régészeti-néprajzi elmélete a szerző tudományos és emberi elégedetlenségét is jelzi, amely a magyarság virágokkal kapcsolatos ismereteinek hiányát, hiányosságait, a termesztés mellőzését sejteti, bár a gazdag díszítőművészet ez ellen szól. Rapaics Raymund (1932) A magyarság virágai c. könyvében is hasonló törekvés figyelhető meg, bár egyes esetekben a bizonyítékok a közölt formában nem elégségesek, viszont a feltevés ilyen mérvű felvázolása a művet igen fontos forrásművé emeli (vö. a 11. táblázattal). Borbás Vince (1890) is hasonló nézetet fejt ki egyik fontos etnobotanikai cikkében. „A virág, mint egy ártatlan kisded, mindig a maga valóságát tárja elénk, képződésének és fakulásának folyamatain kívül semmi más belső, egyenesen nem nyilatkozó élete, mint az embernek vagy más élő teremtésnek, tehát tiszta igazság, a szelíd önzéstelen, a magasztos és ideális az, ami a növények megjelenésében az emberi kebelre oly kedvesen hat. Ezért az embert a virághoz a legősibb időtől fogva szeretet fűzi; az ember ideális vágyai a szépet és magasztosai, a szelíd megnyugtatót a virágokban könynyen meglelhetik. Ezért a virágok megbecsülése és sokféle kelendősége az emberiség vallásában, szokásaiban és művelődéstörténetében a regés mythostól kezdve egész máig különféleképpen szövődik bele.” Vizsgáljuk meg, hogy a magyar nép ősvallása, mitológiai történetei milyen növényfajokkal, virágokkal foglalkoznak, mert ez „termékeny kétkedésünk” alapján néhány új szempontot adhat a történeti botanika ezen kérdéseinek megoldásához. Ipolyi Arnold (1928) a Magyar Mythológia és Szutórisz Frigyes (1929) A növényvilág és az ember c. kötetében érdekes adatokat találhatunk. A magyar ősvallásban a nyír, a csilcorka (Gratiola), az üröm, a hárs, a fény öfélék, továbbá számos gyógyító hatású növény fontos szerepet töltött be. A vérehulló fecskefű, a csabaíre, Szent László füve, a kövirózsa, az ezerjófű, a bodza, az orbáncfű, a tejoltó galaj, a különféle hagymafajok, a dió részben gyógyító, részben varázserővel rendelkezett. Még a kora Árpád-korban is olyan erős volt a hagyományos vallás iránti tisztelet a nép körében, hogy I. László király a szabolcsi zsinaton külön rendeletet hozott a hagyásfák, a pogány „szent fák” tisztelete, imádása ellen. (A kiválasztott kutak, források, kövek és fák előtt végezték az áldozati szertartásokat.) Hogy hozzávetőleg teljes virágfajjegyzéket tudjunk adni, utalnunk kell a munka nagy-nagy nehézségeire is, mert a néphiedelem idetartozó része számos problémát vet fel. A magyar növénykultusz kutatása során elsősorban azt kell megvizsgálnunk, hogy a földművelés mikor, hogyan és milyen körülmények között alakult ki a magyarság történetében. Ez döntően meghatározza a növénykultusz — s így a virágkultusz — ősi rétegének jellemző vonásaival kapcsolatos elemzéseket. Tulajdonképpen megállapítható, hogy a növényekkel összefüggő rítusok egy bizonyos rétege a honfoglalást megelőző időszakra vezethető vissza (Újváry Zoltán: Népszokás és népköltészet, 1980). A letelepedést követő évszázadokban a kereszténység meghatározó szerepet töltött be Európában. Egyetemes kultúra, amely az egyes népek nemzeti kultúrájának sajátos elemeit, így a magyarságnak is a virágkultuszát alakította, formálta. Vagyis a magyar virágkultusz európaivá vált, és a magyar vonások már csak sajátos összefüggésekben, némely esetekben ismerhetők fel. Újváry több példával is szemlélteti a probléma nehézségeit. íme néhány talányos faj: tulipán, kökörcsin, gyöngyvirág, harangvirág, ibolya, szarkaláb, búzavirág, izsóp, habszegfű, vadrózsa. 257
