Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)

IV. Vadnövényekből, botanikuskerti ritkaságokból az asztal királynői (A zöldségfélék története)

A paprika a századelőre már nagyon fontos kertészeti növényünkké vált. Külkereskedelmi forgalmunkban jelentős szerepet játszott és játszik ma is. A népi termesztésben és Paprika Jancsi személyében a népköltészetben is helyet kapott a paprika [bővebben Berze Nagy János (1958) mesemonográfiájában olvashatunk róla],

A tojásgyümölcs vagy padlizsán Kelet-Indiából származik. Mint De Candolle (1894) közli, több szanszkritneve ismert: bong, bartaku, mahoti, kingoli. Ősidők óta, i. e. 1500-től kezdődően termesztik. Rumphius a Szunda-szigeteken, Loureiro pedig Indokínában látta kertekben, viszont nem említik (vagyis nem ismerték) a japánok, a görögök és rómaiak.

Az sem bizonyítható, hogy esetleg a keresztes hadjáratok idején hozták magukkal a katonák Európába. Ebn Baithar arab orvos a XIII. században már részletesen írt a padlizsánról, sőt egy még korábbi szerző, a IX. században élő Rhazes hasonló megfigyelésére utal.

A XVI. században az aleppói kertekben sokfelé díszlett padlizsán, amit melanzana és bedengiam néven ismertek. Az észak-afrikai berbereknél (tabendjalts) és kabiloknál termesztették a XVI. században (talán előbb is), sőt a Nílus völgyében és Guinea partvidékén ugyancsak előfordult.

A tojásgyümölcs európai meghonosításában fontos szerepük volt az olaszoknak. Ebben talán a gyarmatosított területeken megjelent tradicionális érdeklődésű telepesek is segíthettek (Líbia, Etiópia, Szomália).

Vad alakja nem ismert de a Solanum insanum ősi alak lehet, amelyet a burmaiak fedeztek fel. A tojásgyümölcs Dél-Európában, a meleg nyarú délibb országokban örvend nagy népszerűségnek. Időközben eljutott Amerikába (XVIII, század), majd később Ausztráliába is. A padlizsán szó perzsa, török, bolgár származású vándorszó, magyar szövegekben csak 1948-ban, a magyar-angol szótárban jelent meg (Országh László).

Az ó- és újvilági pillangósok és a kukorica

A kozmopolita borsó

A borsó őshazája — a spp. elatius alapján — Spanyolországtól a Kaszpi-tengerig, Észak-Afrikától a Fekete-tenger vonaláig terjed, az etióp alfaj külön areát képvisel. A mezei (ssp. arvense) és a kerti borsó (ssp. sativum) török és szír ökotípusokból alakult ki, a ssp. sativum borsó a ssp. elatius és ssp. arvense hibridjének tekinthető (Zeven — Zsukovszkij, 1975). A Pisum fulvum és a P. elatius kereszteződéséből jött létre a P. abyssinicum és a P. syriacum faj. A borsó elsődleges géncentruma a Közel-Keleten

221