Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
IV. Vadnövényekből, botanikuskerti ritkaságokból az asztal királynői (A zöldségfélék története)
van, a másodlagos pedig a Földközi-tenger vidéke (Mándy és munkatársai, 1980), az ősi alakok botanikai leírása is ebben a kötetben található. A borsó szavunk ótörök eredetű. A kora középkortól a legtöbb pillangós növényt borsónak nevezték. A Pisum a görögpiszoszból ered. Már Theophrasztosz is használta e szót, amely hüvelytelenítést vagy értelemszerűen a mag kibontását a hüvelyből jelentheti. Zagrosz-hegységből került elő néhány elszenesedett mezeiborsó-mag, ami igazolja, hogy a borsó mintegy 9000 éves kultúrnövény. A neolitikus forradalom által létrehozott feszültség nyomán az árja népek egy része kelet felé vándorolt. így hagyták a mai Görögország földjén a magukkal vitt borsót a pelazgok, akhájok (dórok és iónok). Érdekes módon a borsó egyiptomi termesztése kevésbé bizonyítható, bár Merimde— Béni— Salamé vidékén megtalálták a régészek. Ezek a leletek i. e. 4000-re datálhatok. Az egy raktározókosárban talált borsómagvak átlagosan 4,5 mm-esek voltak. Máshol — ugyancsak egyiptomi lelet — a borsómagvak gyomokkal keveredve kerültek a felszínre. Mindez arra utal, hogy talán kevésbé értékelték élelmiszernövényként Egyiptomban, mint a Termékeny Félhold területén élő népek. A borsó már a bronzkori svájci cölöpépítményekben és Európa számos más részén is megtalálható. Hazánkban négy bronzkori telepről (Pákozd, Pécs— Nagyárpád, Tószeg—Laposhalom, Bölcske—Vörösgyír), továbbá a Baradla-barlang vaskori kultúrrétegéből kerültek elő borsómagvak. A római kort a Keszthely—Dobogói lelet képviseli, a késő római temetőben Sági Károly a burkolótéglákat összekötő habarcsban borsóhüvely-lenyomatot talált (Füzes— Sági közlése). Daremberg (1887) véleménye szerint a P. elatiust, vagyis az ősi borsót termeszthették időszámításunk kezdetén. Plinius tanácsa: „... a borsót napos helyre kell vetni, ez a növény egyáltalán nem bírja a hideget, csak tavasszal, laza talajba vetik, hüvelyei hengeresek, aratásával sietni kell, mivel a magvak gyorsan elválnak a hüvelytől.” A népvándorlás idején bizonyára csökkent a borsó termesztése. Mivel alapvető táplálékot adó növényről van szó, a letelepült népek is hamarosan termeszteni kezdték. Maurizio (1932) említi, hogy egy viking sírban az elhunyt férfi mellett félig elszenesedett, mezei borsóból gyúrt kenyeret találtak. Ez a borsó IX. századi svédországi termesztését is bizonyítja. Traill szerint a borsót 1066-ban már termesztették Angliában. A XII. században Jó Károly gróf szinte kötelezővé tette a termesztést: aki két mérték földet vet, a harmadik mérték mindig borsó vagy bab legyen. A kerti borsót Crescentius említi először (1255). 1378-ban Magnusson már rendeletileg szabályozta a borsótermesztést. A XIV. században a bab és a borsó után tizedet kellett a jobbágyoknak fizetni. A füvészkönyvek különbséget tettek a mezei és a kerti borsó között. 1581-ben Bauhin, Tabernaemontanus és Lobéi azt írta, hogy Litvániából ehető hüvelyű (cukor-)borsót hoztak be. A szárazborsó mellett a zöldborsó termesztése és fogyasztása ekkor kezdett divatba jönni. Roger szerzetesházak háztartási irataiból derítette ki, hogy a borsót 61-féle ételhez használták. 1552-ben Tragus írta le elsőként, hogy ráncos magvú (velő-)borsó is létezik. Botanikai fajtarendszertanát Dodonaeus, Camerarius és Gérarde közölte. De Buhl francia követ Hollandiában a kifejtett zöldborsó fogyasztását népszerűsítette (XVII. század). XIV. Lajos is nagyon megkedvelte a borsót. I. Erzsébet királynő uralkodása alatt Angliában is megismerték a zöldborsót. Townsend magkereskedő fekete köldökű velőborsót is hirdetett katalógusában, Michaux de Paris néven. Knight angol nemesítő Chelseaben levő kertjében ráncos, zöld színű velőborsót állított elő. Egy évszázaddal később Mendel épp a borsószem színe és felülete alapján határozta 222
