Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
IV. Vadnövényekből, botanikuskerti ritkaságokból az asztal királynői (A zöldségfélék története)
egyre több település környékén tűntek fel a krumpliskertek. Az 1860— 70-es években már az Alföldön is számottevő volt a termesztése. Elérkezett az ideje, hogy a burgonya kilépjen végre a kertekből és szántóföldi növénnyé váljék. A nagyüzemi termesztésnek a döntő lökést a csatlakozó mezőgazdasági-élelmiszeriparágak igénye és fejlődése adta. Burgonyacukor- és -szeszgyárak sora épült ezekben az években. A termesztés lendületét nálunk is megtörte a burgonyavész. Méretei miatt Európában pestisnek nevezték a burgonyaperonoszpórát, amely mindenhol végigsöpört. Magyarországon 1846—47-ben tetőzött a járvány, amikor már komolyan foglalkoztak más gumós növények termesztésének megkezdésével, pl. a csicsókáéval is. A szabadságharc bukását követő politikai dermedtségben, a burgonyavész elmúltával, a termesztés ismét felfelé ívelt. A termésátlagok ugyan az időjárástól függően eléggé ingadoztak, valamennyire azonban emelkedtek. A trianoni béke nyomán a nagyon jó burgonyatermesztő megyék mellett a nagyon gyenge adottságú területek is az utódállamokhoz kerültek. A termésátlagok növekedésével bizonyos mértékig együtt járt a termőterület folytonos csökkenése, ettől csak 1944— 45 mutat eltérést. Az elmúlt évtizedekben hazánkban többször megtorpant a burgonyatermesztés, részben növénykórtani, növényvédelmi (vírusok, burgonyabogár) okok, részben a fajták leromlása, a technológia forradalmi változásának elmaradása miatt. A kistermelők, ha nem is a termésátlag, de a mennyiség tekintetében a termelőszövetkezetek, állami gazdaságok elé kerültek. A népélelmezési, ipari és takarmány-alapanyag szerinti jelentősége megmaradt, sőt növekedett is. Az elmúlt 330 év alatt két karakterisztikus termőtáj fejlődött ki: a Nyírségi és a Dél-somogyi; kisebb jelentőségű a Győri, a Komáromi, a Tolnai a Mohácsi és az Alföldi (főleg a korai és a kései fajtákra). Kosa kitűnő monográfiájában a burgonya paraszti műveléséről ír. Szőlő között, kukoricásban, gyökérzöldségekkel együtt stb. is termesztették. A szerelemalmáról Linné (1753) a Lycopersicon nemzetségnév választásával Galénosz közelebbről nem ismert és azonosított lükoperszikon, vagyis farkasbarack növényét emelte ki a feledés homályából. Bár az Újvilág megismerését követően az aranyalma (Dodonaeus, 1557) vagy szerelemalma (Lobéi, 1576) név terjedt el, e két alak — poma aurea és poma amoris — felváltva szerepelnek a XVI. századi botanikai irodalomban (Matthiolus, 1586 és Dalechamps, 1587). 1596-ban már Angliában is megjelent, a francia Bauhin (1596) „büdös” ízét és indián nevét is említi: tumatle americanorum. Gesner (1561) már három taxonra osztja a paradicsomtípusokat, így Malum aureum, Pomum aureum és Solanum pomiferum. Caesalpinus (1583), Tournefort (1694), Miller (1733), Linné (1753), De Candolle (1852), Muller (1940), Lehmann (1955) és Zsukovszkij (1964) foglalkozott legbehatóbban a paradicsomfajok rendszerezésével. Terpó 1971-ben új származási elméletet dolgozott ki: a paradicsom kultúrába vétele szerinte Peruban történt. A legkorábbi magleletek azonban i. e. 200-ból, Mexikó területéről ismertek (Tehuacán-völgy), vagyis nem csupán Ecuador, Peru és Bolívia érintkező részein honos, hanem attól északabbra is (Jenkins, 1948). 216
