Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
IV. Vadnövényekből, botanikuskerti ritkaságokból az asztal királynői (A zöldségfélék története)
Az elmúlt évtizedekben a termesztett paradicsomok kialakulásának három elmélete vált ismertté. Egyik szerint a Solanumpimpinellifoliumból jött létre a S. lycopersicon var. cerasiforme, ebből pedig az egyes kultúrváltozatok. A másik elképzelés szerint a vad változatok mind mutációval jöttek létre, a harmadik koncepcióban a mutáció és a keresztezés(ek) sora eredményezte a L. pimpinellifolium és a S. lycopersicon var. cerasiforme kialakulását (Mándy, 1971). A paradicsom őshazájával az elmúlt időben Cunda (1969) is foglalkozott. A területen meglevő sokféle indián nyelvi, elnevezésbeli különbség ellenére a „nagy area” nézetet vallja. A Tehuacán-völgyi maglelettel azonos korszakban a paradicsomot már öntözték (McNeish, 1964). Veracruz és Puebla vidékén van a legtöbb variánsa. A maya és azték fogyasztási szokásokról semmit sem tudunk, mindössze a gyümölcs nevét, aztékul nahuatl, a meghódított helyeken pedig chinana, pethoxi, betoxi, bituixe névvel illették a vadparadicsomot. A mayák külön nevet használtak az éretlen (mehen p’ak = apró gyümölcs) és az érett (tsajol chicol = vörös paradicsom) gyümölcsre. Az első botanikai leírások után fél évszázaddal id. Brueghel festményén már látható a paradicsom. Elterjedésének Olaszországból való kiindulását Clusius (1564) közlése megerősíti, hisz spanyolországi útján sehol sem látott pradicsomot. A mexikói paradicsomról Hernandez Francisco közölte az első aprólékos leírást, de a felbecsülhetetlen értékű kézirat elégett az El Escorial könyvtárában. A termesztett növények viszontagságos utazásainak érdekes példája a paradicsomé, ugyanis az észak-amerikai termesztés kiindulási anyaga nem mexikói vagy perui eredetű, hanem európai volt. Vagyis kétszer tette meg az óceáni utat, mire eljutott Amerika északibb területeire. A paradicsom a burgonyával közel egy időben az 1500- as évek elején érkezett Olaszországba és valószínűleg Portugáliába, Spanyolországba is. Ez azonban csak valószínű, de nem bizonyítható. A San Marsano és a Humbert király fajta a legősibb típusok közé tartozik, az amerikai Tilden és Trophy ugyancsak közéjük sorolható. A paradicsomtermesztés a XIX. századi nagy bevándorlások nyomán lendült fel az USA-ban és Kanadában, valamint a közép- és dél-amerikai államokban. Angliában 1574-ben még csak dísznövényként termesztették a paradicsomot, csakúgy mint jóval később Franciaországban (1760) és Belgiumban. Klimatikus okok miatt Hollandiában csak üvegházi termesztésre volt lehetőség. A téli és korai termesztés ugyancsak elterjedt (Somos, 1970). Eleinte (az európai mediterrán oszágokban még napjainkban is) a paradicsomot főzve, borssal, sóval és olívaolajjal ízesítve fogyasztották. Elsősorban uborkaszeletekkel, ecetes olívaolajjal, borssal és reszelt sajttal eszik. A magyar paradicsomtermesztés kezdete 1651-re tehető. Minden bizonnyal Olaszországon (Genova) keresztül Bécsbe, majd Pozsonyba került a magja. Heindel a pozsonyi kert katalógusában Poma amoris colore aurantio néven említi (1651). Részletes leírása ennek ellenére csak 1775-ből ismert Csapó József Kertekben termesztik az ebszőlő e nemét c. könyvéből. „A gyümölcsei akkorák, mint egy barack, de szegletessek és szép piros karmasin színűek. Nem tanácsos a gyümölcsöket enni, mert az ember eszét megcsonkítják.” Egy német gróf magyarországi utazásai (1793—1794) kapcsán írja, hogy nagyon ízlett neki a paradicsommártás. Veszelszki Antal (1798) igen jól ismert, kedvelt és termesztett növényként említi a paradicsomot, mely az óbudai és vízivárosi kertekben gazdagon terem. Igaz ugyan, hogy szerinte az írók nem dicsérik, mert még tehénhús mellé sem javasolják mártásnak (nála: sása!). A gazdag birtokosok asztalán feltétlen ott van a paradicsom a XVIII, század végén. Erre utal Hoffmansegg gróf leírása is. A paradicsom eddigi előfordulása a köznyelvben az olasz származás mellett szól. Létezik azonban egy másik 217
