Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)

IV. Vadnövényekből, botanikuskerti ritkaságokból az asztal királynői (A zöldségfélék története)

Földközi-tenger, a Vörös-tenger és a Holt-tenger sós parti homokjában is megél. Levét kisajtolták, és gyógynövényként használták a legkülönbözó'bb betegségek ellen.

A görögdinnye szanszkrit neve chaya-pula, ez termesztésének régi voltát és a faj honosságát is jelzi. Érdekes módon a görögdinnye, nem kelet felé, hanem nyugati irányban terjedt el elsősorban. Kínában csak a X. században ismerték meg. A görögök későn kezdték termeszteni, nálunk mégis görögdinnye néven került be a köztudatba.

A Schlügli-szójegyzék (1400 körül) már pepo néven említi a „dinnét”, cucumer pedig az „vgorka dinné”, de nem szerepel ott a görögdinnye. Viszont a Beszterceiszószedetben pepo a dyne, cucumer a gereg dyne (XV. század). Murmeliits szójegyzékében (1533) mellones a dinné (sárga). Calepinus latin-magyar szótárában (1585) nem egyértelmű a szóhasználat; Szikszói Fabriczius Balázs mindkét dinnyefajt felsorolta. A dinnyetermesztést, mint azt a sárgadinnyével kapcsolatban már írtuk, elősegítette a török megszállás, számos fajta került hozzánk: „Nem régen sárgák-is származtak Török-országbul, csak nem mint a’ telelő dinnyék: csak hogy a’ heyok sima, mint a’ többi görög dinnyéknek-is, nem-is görözdös...” (Lippai). A XV. században a franciák és a spanyolok termesztették a legtöbb görögdinnyét, a magyarok és a törökök (esetleg az olaszok) mellett.

„A* görög dinnyét arról ismérik-meg, amikor az szára, avagy csutkája meg-kezd száradni, és ha könyü; egyébként, ha idejébben le-szakasztyák-is, sokáig el-áll, és meg-érik; főképpen ha búzába, vagy rozba tészik... A’ görög dinnye hideg, és nedves természetű; azért igen meg-óltya az somjúságot; a’ forró hideglélésben igen használ, kiváltképpen a’ kik nem a’ nedvességnek bévségébűl, hanem azoknak gonoszságátul származnak: mivel a’ görög dinnye elsőben, eró'ssen meg nem indíttya embernek hasát; azért inkább használ azoknak, a’ kik gyönge természettel bírnak karchúk, és vajúttak. A’ görög dinnye magnak-is, ollyan ereje vagyon, mint más félének.” — írja Lippai a Veteményes kertben.

Lippai és Takáts Sándor vagy éppen Jókai írásaiból a dinnye mód nélküli fogyasztásának kellemetlen következményeit ismerhetjük meg. Bizonyos, hogy ha mértékletes marad /. Albert király, nem hal bele a görögdinnyeevésbe... amikor 1439. október 27-én a betegeskedő király Neszmélyen hirtelen meghalt, azt beszélték róla, hogy Visegrádon túl sok görögdinnyét evett. Hasonlóképpen járt Nagy Péter követe, Corby, aki a hevesi dinnyétől ette halálra magát.

Azért nem mindenki életét rövidítette meg ilyen mértékben a dinnye, termesztése legalábbis nem erre vall. A XVI — XVIII, századtól kezdve jelentősége csökkent, a részes művelési forma sem sokat lendített dinnyetermesztésünkön (vö. Molnár, 1973; Nagy, 1978). Ezt semmiképpen sem indokolta a szakkönyvek hiánya, mivel 1808-tól több kiváló mű jelent meg. Foglalkozott a dinnyével Bél Mátyás (1724), majd Pethe (1808) is; Szontágh megírta a Dinnyetermesztést (1853), majd A szenvedelmes dinnyészt (1860). Katona: Dinnyészet (1860), Girokuti: A dinnye termelése melegágyban s a szabadban (1875), Ónody: Khiva dinnyészete (1877) c. könyvek sokat segítettek a paraszti termesztőknek. A Magyar Dinnyész Egyletet is megalakították.

Termesztőkörzeteink közül a Heves—jászsági a legfontosabb, továbbá a Kecskemét— nagykőrösi; az Észak-pesti, a Miskolci, a Békés—csanádi, a Szentesi, a Makói és a Mezőföldi körzet jóval kevesebb termést produkál, csak a helyi piacok ellátását szolgálja.

209