Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
I. A földművelés kezdetei
A vegetációs erőket primitív őseink férfiként és nőként tisztelték. A szexuális kicsapongások, rituális nászok a férfiak számára általában következmény nélkül maradtak, bár ezek ugyanazt a célt szolgálták, mint a kultúrnövényekkel végzett cselekmények, illetve az emberek szerelmi cselekményei a szántóföldeken: a termékenység növekedését. Esetenként a nemi és étkezési megtartóztatás szolgálta leginkább a magkelést. A kékesi indiánok kukoricavetés előtt öt napig nem ettek húst, a kajabonerók pedig tizenhárom napig tartózkodtak a nemi örömöktől. A zöld vetésben guruló ember, főleg ha tiszta életű asszony, szűzleány vagy éppen (ortodox) pap, a jó termést szolgálta. Búzaszentelő napja ugyancsak hasonló könyörgést jelentett. Frazer (1965) könyvében ismertet egy jellegzetes Attisz szertartást. Március 22-én kivágtak az erdőben egy fenyőfát, amit Kübelé szentélyébe vittek, ezt egy külön céh helyezte el a megfelelő helyen. A fatörzset szövetszalagokkal bekötözték (mint a múmiát), és ibolyakoszorút helyeztek rá. A frígek ugyanis azt hitték, hogy Attisz véréből ibolya és szélrózsa fakadt. A fatörzsre egy fiatalember képmását is rákötötték, hogy az minél élethűbb legyen. A következő napon Attiszt trombitaszóval dicsérték, majd az ünnepség harmadik napján az archigallosz, a főpap, eret vágott magán, ezt áldozta fel Attisznak. „Az alsóbb papok, akiket az összevert cintányérok, pergő dobok, harsogó kürtök és sivító fuvolák barbár zenéje felzaklatott, fejüket rázva, lobogó hajjal addig járták körtáncukat, míg az elragadtatás végső fokára jutva érzéketlenné nem váltak a fájdalom iránt. Ekkor cserepekkel felhasogatták vagy késekkel megvagdosták testüket, hogy az oltárt és a szent fát meghinthessék kiömlő vérükkel.” Ez volt a vér napja... A Nagy Anya kultusza minden jelentős földművelő társadalomban (és vallásban) fontos helyet foglal el. Izisz, Istár, Kübelé, Démétér a földművelés legfőbb védnökei. Dionüszosz, továbbá Perszephoné, Asztarté, Izisz, Siva, Xochipilli és mások szerepe is nagyon fontos az agrárkultuszokban (lásd bővebben Ujváry, 1966). A széles körben ismert Dionüszosz (Bacchus), a boristen jelzői arra mutatnak, hogy a pelazgok, akhájok idejében ez korántsem volt ennyire egyértelmű (Dionüszosz a fában, a gyümölcsben gazdag, zöldgyümölcsű, aki növeli a gyümölcsöt). A virágos Dionüszosz, a borostyán Dionüszosz, a füge Dionüszosz elnevezések egyrészt a boristen népszerűségét, másrészt bölcs természetszeretetét jelentik. Dionüszosz szereti a gyümölcsfajokat, a szőlőt és a virágokat (talán a karfiolt is, ha ismerhette volna...). Az Orinoco menti indiánok szerint, mivel a nők szülik a gyermekeket, ők értenek a növények szaporításához is. Aférfi szerepe esetleges, illetve pillanatnyi a nemzés, a termés előállításának nehéz folyamatában, a növények ápolásában. „A vadász és nomád életmód zsákutcát jelent, a földművelés fejlődésében azonban határtalanok a lehetőségek... a nő mindennapi tevékenységéből adódó nyugodt fejlődés nem kevesebbet hozott létre, mint a magasabb rendű kultúra alapjait... Úgy látszik, mintha csaknem teljesen észrevétlenül nőtt volna ki a nők legerősebb gazdasági tevékenységéből, a vadnövények gyűjtögetéséből” (Birket-Smith). A trópusi esőerdő-övezetben a földművelés kezdetleges formája az égetéses növénytermesztés. Különösen szembetűnő ez a vegekultúrákban. A férfi pillanatnyi munkája e területen a növényzet kiirtása, elégetése és a fák kidöntése. A hamut elhintik a talajon, de a további tennivaló a nőkre vár. Ásóbottal gyűjtik a gumókat, és egyben az ültetést is elvégzik. A növények fejlődése során a nők (a növények fejlődéséhez igazodva) folyton gyomlálják és töltögetik a földet. A növénytermesztés kezdeteit a trópusi, a mediterrán és a magas hegy vidéki kontinentális éghajlat alatt kereshetjük. Mind három klímaövezetben igen hamar számos fajta, változat jött létre. A brazíliai primitív tupinamba indiánok öt kukorica-24
