Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
III. Dionüszosz könnyei
lombritkítást is alkalmaztak. Feyér (1981) szerint évente kétszer kapálták a szőlőt, és átlagosan háromszor kötözték. A tőkéket télire befedték, tavasszal pedig nyitották, az öreg tőkéket döntötték vagy kivágták, és helyükre sima vesszőt dugványoztak. Kezdetben a lábbal taposott szőlő levét szűrték le. A törkölyben sok lé maradt. A bort bortömlőben, agyagedényben tárolták, amit a vallon telepesek jóvoltából a fahordó váltott fel. Ennek új céh kialakulása lett a következménye: kádárok telepedtek le bortermő vidékeinken, akik a hordókészítésből és -javításból igen jól megéltek. A szőlősgazdák termelőkedvét a jogszabályok körültekintően védelmezték. Főleg Zsigmond karolta fel nagyon ügyüket, ugyanis nagy politikai ambícióinak pénzügyi fedezetében a borjövedelmek komoly tételt képviseltek. A XV. században erős központi hatalmi rendszert kiépített királyaink nagyon pártfogolták a budai borvidéket. Zsigmond megszüntette a csöböradót és a másik tizedet, egyedül a tizedadó maradt meg. Az egyházi birtokon viszont jobbára mindhárom feudális szolgáltatási forma megmaradt. Für Lajos (1981) tanulmányában az esztergomi érsekség XV. századi gazdálkodását vizsgálta. A könyvelés, mivel igen alapos és részletező, pontos képet ad a főegyházmegye egyházi és földesúri gazdasági hatalmáról. Mint a szerző megállapítja, olasz szakemberek révén kettős könyvelést vezettek. 1488-ban Esztergom 112 helység, 14 mezőváros és 98 falu földesura volt, az egyetlen bányavároson kívül (Rozsnyó), halász, gabonatermesztő és Drégelyen bortermelő vidékek voltak. A földesúri kilenced és más különleges földesúri jövedelmek a szőlőtermesztést is érintették. Pozsony megye gabona- és bortizedet fizetett Esztergomnak. Mint Für Lajos írja, a pozsonyi bortizednek csupán 60%-át értékesítették, a többit maguk fogyasztották. Ez egyébként azt is mutatja, hogy alacsonyak voltak a termésátlagok, mert az érseki udvarban sosem ittak sokat. A bortermelés nyomán nemcsak a kádárok, hanem a pintérek, a bognárok, a teknősök, a csöbrösök, a csobolyások stb. céhe is létrejött. A mesterek is vettek, béreltek földet szőlőtermesztés céljából. A művelés abbahagyása pénzbüntetést vont maga után. Mátyástól a parlagföldek megműveléséért 8, betelepítéséért pedig 15 éves adómentességet kaptak. Mátyás idején a budai kertekben lugast is neveltek. Ez főleg olasz gazdák, telepesek révén terjet el. Leginkább kopaszmetszést alkalmaztak, de Sopron környékén elterjed a szálvesszőzésésaz erdélyi karikás művelés híre is messzire eljutott. A hegyekben a rend fenntartása, a lopások megelőzése a hegymesterek feladata volt. A királyi udvarban élő neves humanisták dicsérték a szerémi borokat (Galeotto Marzio, Bonfini, Vitéz János, Oláh Miklós). Akkoriban jelent meg az ürmös, vagyis a fűszerezett bor. A vörös és fehér fajták száma szaporodott, Mátyás király Campaniából, Champagneból és Burgundiából hozatott be vörös szőlőfajtákat. 1444 után a rácok hozták be a Kadarkát, amely ma is kedvelt fajta az Alföldön. A korszak szőlőmagleletekben elég gazdag, csemegeszőlő-fajták (Kecskecsöcsű, Makkszőlő) és különböző borszőlőfajták magvait azonosították (Facsar, 1974). Istvánffy nádor dicséri elsőként a tokaji bor zamatát, illatát és ízét. Paracelsus, amikor hírét vette a tokaji bornak, útja során a Hegyaljára is ellátogatott; elismeréssel írt tapasztalatairól. A koronás főkről feljegyezték, hogy általában kedvelték a borokat, pl. Mátyás a vörös bort, II. Ulászló az ürmöst, II. Lajos pedig a soproni bort kedvelte leginkább. Már a mohácsi vész előtt a puhább kőzetű hegyvidékeken pincéket készítettek, s ott érlelték a bort, ami lényegesen meghosszabbította eltarthatóságát. 174
