Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
III. Dionüszosz könnyei
Varró i. e. 37-ben írt De Agricultura c. könyvében sok adatot átvett Catotól, bizonyos tekintetben túl is mutatott rajta. Az északi fekvésű hegyoldalon, a hideg ellen fedték a szőlőt. Érdekes, hogy több mint 200 év elteltével sem változott lényegesen a római szőlőfajták listája: amineai, lucaniai, „jármozott”, méhszőlő, murgentiai, vastag héjú, nemesikrek, helvelus szőlőt termesztettek, de hogy ezek pontosan milyen fajták is voltak, ma már nem tudjuk. „A szőlő ellen vannak azok, akik úgy gondolják, hogy a kiadások felemésztik a jövedelmet.” „Az a fontos — vetettem közbe én —, hogy milyen fontos fajta a szőlő, mivel sok fajtája van. Némelyik ugyanis alacsony és karók nélkül való, mint Hispániában, a másik magas, »jármozott« a neve, mint a legtöbbé Itáliában. Ennek a fajtának két típusa van, a karó és kertjárom. Amin egyenesen áll a szőlő, azt karónak mondják, amin keresztbe kötik, keresztjáromnak; éppen innen »jármozott« ez a szőlő. A keresztjáromnak nagyjából négy fajtája van, rúd, nád, kötél, szőlővessző: a rúd úgy, mint Falernumban, a nád, mint Árpiban, a kötél, mint Brundisium, a szőlővessző, mint Mediolanum környékén... A karónak nagyjából ugyancsak négy fajtája van, az egyik tölgyfából, mert a legjobbat a tölgyből vagy a borókafenyőből szokták felhasználni a szőlőhöz, ennek a neve ridica, második a palus póznából, s jobb a kemény, mert tartósabb; amikor az alsó vége a földben elkorhadt, megfordítják a korhadt részt és a teteje lesz alul; a harmadik, amely kisegítőül szolgál, ha ezek hiányoznak, a nád... Negyedik ebben a nemben a természetes karó, ahol egyik ráról a másikra vezetett venyigéken nyugszik a szőlő, ezeket az indákat némelyek fumpusnak hívják” (I. 8:1 — 4: Varró). A legjelentősebb római gazdasági írók műveiből kitűnik, hogy a pun háborúk idején fejlett és gazdaságos szőlőtermesztés folyt Itáliában. A szőlőt magról, dugványról és oltással szaporították. Talajművelésre kétágú kapát és ökörvontatású vasekét használtak, tavasszal trágyázták a földeket, és a gyenge minőségű talajba zöldtrágyát is vetettek. A hajtásválogatást, a tetejezést, a hónaljazást, a kacsozást, a gyökérmetszést (harmatgyökerek eltávolítása) már minden gazdaságban alkalmazták. A cefréből bálványsajtókkal préselték ki a mustot, amforákban érlelték a bort, míg meg nem erjedt. Martialis epigrammája szerint Tiberius császár idején üvegházban is termesztettek szőlőt. Mivel a római provinciákon elég hamar felvirágzott a szőlőtermesztés, a késő császárkori rendeletek nem tudták már visszaszorítani. Domitianus tilalma sem hozott kellő eredményt. Columella a De re rustica című művében érződik az ibériai tapasztalatok hatása, igen jól ismerte az egész római birodalom termesztési helyzetét, a hispániait is. Főleg a Latiumban és Etruriában termesztett borokat dicsérte, amit a kortársak elfogadtak érvényes ítéletnek, hisz szakember írta, így megjegyzés nélkül leírták Columella véleményét. A régészeti leletek bizonysága szerint Itáliában is az alacsony művelés volt a leggyakoribb. A vesszőt engedték szabadon nőni, s ha a termés lehúzta, villás ágacskákkal támasztották meg. Az embermagasságú, négyzetes alaprajzú lugas (compluvium) sem hiányzott a kertekből. (Ennek kései változata az alföldi kertes házak, tanyák verandája vagy tornáca felőli aszimmetrikus lugas.) Az arbustum kialakulásának rendjét Varró mutatta be könyvében. Élő fákra futtatták a szőlőt, legtöbbször kőris-, nyár-, olajfa vagy füge szolgált támasztékul, az észak-olasz szőlőtermesztő helyeken pedig a juhar és a tölgy is. A szőlő szedése esetenként a fáról szedett gyümölcs összegyűjtéséhez volt hasonló, ezért Plinius szerint a vincellérek néha kikötötték, hogy ha leesnek a fáról, s nyakukat törik, a 164
