Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
III. Dionüszosz könnyei
Az itáliai szőlőtermesztés kezdetei Phokea görög lakóit a perzsa Harpagosz seregei kényszerítették menekülésre. Ezek lettek Massala, vagyis a mai Marseilles alapítói. A nyugat-európai szőlőtermesztőkkel a phokeai görögök ismertették meg a metszőkést. Asszurbanipal király uralkodása idején még sarlóval vágták le a fürtöket a tőkéről. A dél-itáliai szőlőtermesztésben fontos szerepe volt a görög gyarmatosítóknak, már Szophoklész Bacchus kedvenc tartományának nevezte ezt a tájat, Hérodotosz pedig igen szellemesen a szőló'karók országának mondja, noha ez az „ős olasz” bor nem lehetett túl finom, mert mint Plinius megjegyzi, Romulus nem bort, hanem tejet áldozott az isteneknek. Maróti (1981) az itáliai mezőgazdasági árutermelés kifejlődését a villa rustica alapján mutatta be. A kisparaszti birtok és a villagazdaság között alapvető különbségek vannak, abban azonban megegyeznek, hogy hasonló vagy teljesen azonos növényfajokat termeltek, jóllehet eltérő gazdálkodási és pénzügyi feltételek mellett. A villagazdaság három fő részre oszlik: pars urbana (a gazda lakosztálya), rustica (különféle téli és nyári helyiségek, tömlöcök, a felügyelő helyisége, konyha) és pars fructuaria (termények és segédeszközök, szerszámok tárolóhelyei). A Sarno-völgyben Pompeji mellett egy villában nagy mennyiségű elszenesedett szőlőkarót és elszenesedett tőkét találtak. A tőkék zöme átlagosan 4 cm átmérőjű volt, a karóké pedig 4— 5 cm (Rostowtzeff, 1929; Jashemski, 1979). A Sarno-völgyi szőlős kertben 4000 tőke szőlő lehetett. Pontius Cato (i. e. II. század) De Agricultura c. gazdasági könyve alapján megismerhetjük a római szőlőtermesztést. Főbb fajtái az aminaei, a murgentiai, a méhszőlő és lucaniai szőlő. „A városhoz közel fekvő birtokon legjobb a futtatott szőlő: el lehet adni mind a fát, mind a venyigét, és a birtokosnak is van mit felhasználnia” (7:1). Cato ajánlja a hasítékoltást, a párosítást és az átoltást, a tőkébe fúrt lyukba helyezett vesszővel. Foglalkozik még a szőlőiskola létesítésével, az öreg tőkék átoltásával és döntésével. „A szőlőskertet így gondozd: a szőlővesszőt, ha jó sok szártag van rajta, egyenesen kösd fel, nehogy lekonyuljon; irányítsd mindig annyira felfelé, amennyire csak tudod. Hagyd vissza rendesen a termővesszőt és biztosítócsapot. Nevelj minél magasabb szőlőt, kötözd fel egyenesen, ne nagyon szorosan. A fiatal vessző metszésének akkor jön el az ideje, amikor megerősödött. Ha a szőlőskertben valahol üres hely van, ott húzz barázdát, ültess gyökeres vesszőt... Régi telepítésű szőlőskertbe vess vegyes takarmányt, ha a föld sovány... Amint a szőlő kezd levelezni, kacsold meg. A fiatal vesszőket gyakran kötözd fel, nehogy a hajtásuk letöredezzék... Mihelyt a fürt kezd színesedni, a vesszőt alul kötözd fel, kacsold meg, a fürtöket kijjebb, a tőkék körül kapáld meg a földet..(33. fejezet). Cato a szüreti tanácsokról sem feledkezik meg: ^mihelyt lesz rá idő, szedd meg a vegyes szőlőt, hogy a munkások ebből ihassanak korai bort” (23:2). (Ez volt a gyakorlat az Alföldön, a korán érő Ezerjó szőlőből karcost, csípős újbort készítettek, és azt itták szüretkor.) Tökéletes hernyófogó enyves övét is emleget, amit nádmézből és madárlépből főztek. 163
