Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
III. Dionüszosz könnyei
koztak módszeresen a szőlő'- és borszőlőfajták leírásával, Homérosz, Hésziódosz vagy Xenophón csak alkalomszerűen írtak róla. A leszedett szőlőt lábbal taposták a kádakban, akárcsak a Közel-Keleten, Egyiptomban, Palesztinában és Szíriában. A cefrekádból a földbe süllyesztett tartályokba csorgatták (pithosz) a mustlevet. Ebből többféle bort csináltak. Az oxiimel nevezetű mézesborhoz nemcsak mézet, hanem ecetet, sót és többször felforralt esővizet adtak. A milititész mézes és sós borféleség volt (Halász, 1981). A görögök tengervízzel elegyített bort is ittak, ez az ókori világban — leginkább a görög gyarmatvárosokban — mindenütt igen kedvelt lett, olyannyira, hogy fogyasztották a középkorban is. Oinosz thalasszikosz volt a neve. Aszalódott szemek felhasználásával is készítettek italt. A szőlő anyagi jólétet teremtett, a katonák végkielégítés címen kapott földterületük egy részét szőlővel telepítették be. A nevezetes szőlőtermesztő tájak ekkor alakultak ki: Arné, Phrigia, a Xanthosz folyó partvidékén (Lükiában), Khilikia és Thrákia földjein. Máshol alig fordult elő szőlő az ókorban (vö. Surányi : Az Iliász és Odüsszeia növényvilága c. megjelenés alatt levő tanulmányával). A túlnépesedés, a gazdasági fellendülés, a túltermelés és bizonyos kereskedelmi, politikai érdekek folytán sok görög telepes kelt útra. Dél-Franciaországig is eljutottak, kevesen még Katalóniába is. I. e. 220 körül az ellenség ostrom alá vette Szinopé városát, a harci kedv szítása, no meg az élelmiszer-ellátás biztosítása végett 10 000 keramion (1000— 1200 hl) bort hozattak Rhodoszból. A görögök a Jurahegységig jutottak el — legalábbis a boros amphorák ezt igazolják —, keleten pedig Szkithiáig. A görög kereskedők jelentékeny exportlehetőséget találtak Egyiptomban. Naukratiszban borkikötőt építettek. Főleg a khioszi, a rhódoszi és a thasszoszi márkás borokat vásárolták, mert a görög aranykorszakban Egyiptomban már csak „asztali” borokat teremtek a szőlők. A görög történetíróktól tudjuk, hogy Szapphó fivére, Kharaxosz bornagykereskedő volt, aki Leszbosz szigetéről Naukratiszba szállította a görög borokat. A hajósok és a kereskedők beutazták a Fekete-tenger partvidékét is. Mirmeki volt a legtávolabbi görög gyarmatváros, ahová Kharaxosz eljutott. A milétoszi hajósok már az i. e. VII. században felhajóztak a zátonyos Duna-deltából a Kárpát-medencéig. Ez az itt élő népekkel való kulturális-gazdasági kapcsolat kialakításában igen jelentős volt. A kereskedők a boron kívül a szőlővesszőt is elvitték, így évtizedek múltán akaratlanul is konkurrenciát támasztottak saját boraiknak. Az i. e. 6. században a milétoszi Hekataiosz elég pontos leírást adott a Duna völgyéről. Ő maga a torkolatnál létesült Hisztriában szerezte az értesüléseket a kereskedőktől, hajósoktól. A görög városállamok nagysága, a relatív népsűrűség, a meglevő társadalmi különbségek és a kizsákmányolás ellenére sem jöhettek létre nagyobb földbirtokok. A mezőgazdasági termelés kisbirtokon folyt. A nagyon külterjes, kezdetleges földművelés következtében igen hamar élelmiszerhiány jelentkezett. A szőlő- és gyümölcsültetvények nem lehettek nagyobbak néhány hektárnál. Mivel Hellász földje alkalmas szőlőtermesztésre, a gyümölcsöt szerte a városállamokban kisebb-nagyobb területen termesztették. Az irodalmi művek (pl. Arisztophanész, Euripidész és Aiszkhülosz) ezért is emlegetik előszeretettel a szőlőt. 162