Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
II. Pomona ajándékai
Az i. e. 6—5. század táján tűnt fel Itália földjén az olajfa. (Ekkor vált véglegessé az etruszkok veresége.) Tarquinius Priscus sokat tett e fontos gyümölcsfaj meghonosításáért, Plinius idején Szicília már nagy olajtermelő sziget. Érdekességként megemlíthető, hogy Galliában előbb honosodott meg az olajfa, mint Itáliában. Ennek magyarázata egyszerű: a föníciai hajósok elég korán létesítettek telepet Marseille környékén, és ugyanott olajfaligeteket is ültettek. A száraz és meleg a klímájú, enyhe és csapadékos telű vidékek általában alkalmasak az Olea europaea számára. Cato és Varró gazdasági művében remek áttekintést ad az olajfáról. Egy 240 iugerumos (100 hektáros) olajliget művelése 13 munkást igényel, továbbá 3 pár ökröt, 4 pár szamarat és 100 juhot. A többi járulékos beruházás leírása annyira precíz, hogy — mai kifejezéssel élve — szinte római termelési rendszernek is nevezhetnénk. Az ültetvényt két táblára osztották, egyik felét istállótrágyával szórták meg, a másik felébe ősszel takarmányt vetettek. Tehát használtak zöldtrágyát, az Őszi vetést ugyanis kora tavasszal alászántották. Nemcsak állati ürüléket terítettek szét az olajligetekben, hanem szalmát, töreket, csillagfürtöt, babószalmát és tölgylombot is. Az olívamagot elégették, és a hamut a fák csurgója alá szórták. Egyes római villagazdaságokban a vizes olajlevet — trágyaként — a fákra locsolták. Cato szerint a vadolajfába tavasszal oltották be a nemeset; legszívesebben hasítékoltást és héj alá oltást alkalmaztak. A csemetéket hármasával gödörbe iskolázták, ősszel szárazabb fekvésű hely talajába, tavasszal pedig nyirkos földbe. Az olajfa agrotechnikája viszonylag egyszerű volt. Metszését két héttel a tavaszi napéjegyenlőség előtt kezdték el. Cato egyik utasítása így szól: „A termő részt alig mesd, a száraz ágakat és a hámló kérget mindenképpen távolítsd el.” Terméketlenség esetén a fa tányérjába szórták a trágyát. Érdekes, hogy az egyik evangéliumban hasonló módon próbálja a vincellér termésre szorítani a fügefát. Köztudott az is, hogy mindkét gyümölcsfaj igen hajlamos a szakaszosságra (Lukács 13:6—9). Ha nagy termés ígérkezik, nagy gond a betakarítás. Varró figyelmezteti olvasóit, hogy amit elérnek a földről, ne verjék le bottal, mert akkor a gyümölcs könnyen fonnyad, csökken az olajhozam. A legjobb náddal leverni a bogyót, mert így a termés és a hajtások kevésbé sérülnek. A félérett bogyókból kapták az oleum vilidét (zöld olajat), az érett bogyóból pedig az oleum romanicumot (római olajat). A rómaiak gyakran már a fáról eladták a termést. Erről Cato pontos útmutatást ad: a vevő megtoldja egy százalékkal a vételárat, a kikiáltó pedig 50 sesterciust kap. I. e. 300 körül egy Marcus Seius nevű kincstárnok 10 font olajat adott 1 sesterciusért. A félérett, zöld bogyót sós vízbe tették, szétzúzva pedig masztix-gyantába. Az előbbi módszert ma is használják a déli népek, egyszerű ételalapanyagként (vö. Boardman, 1976). Cato A földművelésről írott munkájában a következő olajfafajtákat sorolja fel: eltenni való, hosszúkás („pálcikás”), sallentina, orcis, posia, Sergius-bogyó, colminiana bogyó és fehérhamvú olíva. E fontosabb fajtákat Varró megismétli A mezőgazdaságról című könyvében. Az eltenni való (conditiva) igen kellemes ízű, mártásnak is készítették; a jegyzetek szerint a „pálcika” (radius) a római takácsok nyelvéből származó elnevezés; az orcis (magvacska) fajtanév talán a kicsiny gyümölcshúsra utal. Igen finom olajat ad a liciniusi olíva, legjobb olajkihozatala pedig a sergiusi olajbogyónak van. A pausia, a posea és az albicera fajtáknak is a préselve kinyert olaját használták. Mivel a colminiana és a sallentina fajtát Varró nem említi, nem foglalkozunk velük. Pállasz Athéné olajfáját a múlt iránti tisztelet jeleként ápolják, gondozzák az 134
