Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
II. Pomona ajándékai
ismertetése) és Zsennyén (300, illetve 330 cm) található. A zárójelben levő szám törzskörméretet jelent. 1966-ban Draveczky bronzkori lakótelepet tárt fel Balatonföldvár-Szárszón, innen egy kökénymag is előkerült. A középkortól szaporodnak a magleletek, ami csak a XIV. századtól kezdődőenjelenti,jelentheti azt, hogy a nagy gyümölcsű kökényeket termesztették is. A XVII. században Cselebi török utazó több város határában látott nagy gyümölcsű kökényeket, ami a leírás ellenére kökényszilva is lehet. Ahol bőséges volt a kökénytermés, ott rendszeresen összegyűjtötték. Bornemissza Anna gazdasági naplóiból ismert, hogy a fejedelmi udvar bevételei között mindig szerepelt a kökény- és más vadgyümölcsaszalványok dézsmája is. Ez azonban olyan nagy mennyiség volt, hogy az udvartartás nem tudta mindet elfogyasztani, bőven jutott abból eladásra is. A sóskaborbolya (Berberis vulgaris) Közép-Európában is honos. Deininger Imre a lengyeli ásatásokban már talált borbolyamagot, de a cölöpépítmények lakói sem vetették meg termését. „Magostól is, mag nélkül is mézbe becsinálva vagy egybetörve, és liktáriumnak megfőzve, csemege gyanánt eszik. Nádmézzel táblácskákat csinálván ennek levivel, azokat szomjúság és forróság ellen rágogatják” (Mátyus). A múlt századtól kezdve savanyú cukorkák alapanyagául használták. Ezt a gyümölcstermő növényt már a XVI. század óta termesztették Magyarországon. Matthiolus is gyógynövénynek tartja a borbolyát. Lippai így ír róla: „A fái sóska, vad som, deákul Berberis egy bokor inkáb, hogy sem valami derekas fa: sok tövisses, egy ujni, ’s-vékonyab temérdekségre-is, igyenessen ki-nőnek gyökerébűl az ágai: a kiken gerezdenként nőnek apró vörös, hoszszúkás, savanyú szőlőcskék, mint a som; de közel sem ollyan nagy. Mikor meg-csipi a dér, akkor-meg lágyul; és édesecske: de nem igen. A’ levele-is tövis kés, és savanyú. Ez a bokor, nem oly kerti, mint a mezei; mert ide mi-felénk a mezőkön, út félen, fő-képpen Csalló-közben; azon-kívül, a szőlők lábjában, a hegyelcen-magátúl elég terem. A’ patakok partyán-is mind vizes, mind száraz helyen. Hűvös helyt szeret, noha a meleg, és középszerű helyeket sem veti-meg. De némely helyeken úgy-mint, a fel-földön ritka, azért ültetik a kertekben... Mindgyárt kikeletkor levelezni kezd, áprilisban, ’s májusban virágzik: septemberben és octoberben szép piros, akkor-is szokták leszedni. Némellyek, bort-sajtolnak-ki belőle, a ki esztendeig is el-áll: igen hasznos a hasfolyásellen, melly a melegségtől származik a canikulakban, és néha őszszel-is történik, ha szinte sokáig tartana-is... Mikor meg-érik, mind ágastul le törhetni, s-ugy szárazhatik-meg az árnyékba vagy a pinezében tarthattyák, és mikor szükséges, egy kis lágy-meleg vízbe hánnyák, s-meg-újulnak: s-ugy élhetni vélek, mint a frissel...” A fehér eper (Morus alba) kínai eredetű faj, kínai neve pesang, a vadeperfáé yen,. perzsa, arab, török és szanszkrit neve ugyancsak ismert. Kínában a levelén élt a selyemhernyó, ezért ültették is. A hagyomány szerint Lej-cu a vízözön előtt négy évszázaddal találta fel a selyemszövést. Erre akkor jött rá, amikor egy hernyót figyelt meg, amint az éppen gubófonalat készített bábkamrának. Kínai régészek 1926-ban egy neolit telep ásatási területén selyemhernyógubót is találtak, ami igazolja, hogy Kínában valóban igen nagy hagyománya van a selyemhernyó-tenyésztésnek. Lej-cut a selyemművészet „szent patrónájának” tekintik. A selyem titkát a kínaiak évszázadokon keresztül szigorúan őrizték, bár a túltermelés következtében egyre nagyobb mennyiségű selyemszövet került külföldre. A selyemhernyó tenyésztése kevéssé, a báb megölése annál inkább féltett titok volt, hiszen ez a jó szálgombolyítás alapja. 126
