Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
II. Pomona ajándékai
A szamócafajták a legutolsó jégkorszakot követően terjedtek el Eurázsiában és Afrikában. Aszmagjait megtalálták a svájci cölöptelepek hulladékában. Az erdei szamócát a XIV— XV. században vitték be francia és belga kertészek a kertekbe, innen a szelektált egyedek eljutottak Angliába és Németországba. Ruel füvészkönyvében már azt írja, hogy a kerti szamóca termesztése nagyobb, mint a közönséges szamócáé. Gérarde piros, fehér és zöldesfehér gyümölcsű változatokat írt le. A XVI. században az Alpokban az ősszel is termő hónapos szamócára leltek, amely a francia kertekben hamarosan elszaporodott. Később megjelent az indátlan, remontáló szamóca is. A XIX. században próbálkoztak a mosusz szamóca termesztésével, de népszerűsége elmaradt az erdei, illetve a kerti szamócáétól. A csattanó szamóca gyenge termőképessége folytán nem váltott ki nagy érdeklődést, így a nagy gyümölcsű chilei szamóca sokkal fontosabb nemesítési alapanyag lett. A chilei szamócát 1712-ben hozta be Frazier kapitány Concepcion városának környékéről. A hosszú hajóutat csak öt tő bírta ki. Már 1720-ban Hollandiában és 1730-ban Angliában is földbe került a chilei szamóca, de szerencsés véletlen, hogy a mosusz szamócával vegyesen ültették, mert a Frazier által behozott tövek nőivarúak voltak. Korábban Alonso de Ovelle (1646) azt írja könyvében, hogy a chilei kertekbe szabadon bejárhattak az idegenek, de egy gyümölcsöt, a chilei szamócát (ezt frontillának is nevezik) tilos volt szedni. A virginiai vagy skarlát szamóca az európai fajoknál ízesebb és nagyobb gyümölcsű, ezt Jean Robin 1623-ban írta le először. A skarlát szamóca és frutilla fajhibrid a Fragaria ananassa lett, vagyis a kerti szamóca „ősszülője”. így az erdei és az ananász szamóca kertészeti nevelése és kialakulása között közel 400 év telt el, a további nemesítői munka azonban felgyorsult, amit számos fajta előállítása is bizonyít. A virginiai szamóca 30 változatát termesztették már a XIX. század elején. A XIX. században Knight, Keens, Myatt, továbbá az amerikai Longworth, Etter, Rockhill, a francia Pelavain már igen sok fajtát állított elő. Az elmondottakból következik, hogy a görögök és rómaiak nem foglalkoztak a szamóca termesztésével, sőt a középkor legvégéig nem is próbálkoztak a termesztésbe vonásával. Csak a XVIII, században vált igazán kerti növénnyé. Addig is próbálkoztak termesztésével, de annak hozama elenyészett az erdei gyűjtésből származó mennyiség mögött. A szamóca gyümölcse, ritkábban levele és virága kedvelt kódexlapszéli dísz a középkorban. Különösen sok díszítés ábrázol szamócatermést (a megmaradt korvinákban is felbukkan). A népköltészetnek is a kedvenc gyümölcse, több európai nép meséiben ugyancsak találkozunk vele. A Kalevala, a Kalevipoeg többször említi az erdei epret, feltűnő azonban, hogy a germánok és a szlávok különösebben nem tisztelték a gyümölcsét. Az Újvilág egyes vidékein, a chilei és virginiai indiánok körében nagyon tisztelték a szamócát, főleg néhány kis csoport életében játszott fontos szerepet a gyümölcse. Bagody András 1575. júniusában három kanna epret küldött Batthyány Boldizsárnak, bár termesztése a XVI. században még korántsem számított általánosnak Magyarországon, inkább csak a gazdagabb nemesek kertészetében foglalkoztak vele. „Az epery, noha nem szinte a’ kerti vetemények-közzé való gyümölch; hanem inkább erdei, és mezei: mert a’ réteken, a’ bokrok-között, a’ szőlők lábjában, az sövény mellett, eleget talál ember, mindazonáltal, ha a’ kertben ültetik, és kivált-képpenvaló bajmolódással bánnak véle, sokkal nagyobb, és édessebb lészen: a’ ki az embernek hasznos, és egésséges eledele. Job vólna ugyan, ha az ember ollyan gyökeret venne, a’ ki immár az-előtt-is a’ kertbe neveltetett, és szép öreg gyümölche vagyon: de ha 119
