Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
II. Pomona ajándékai
És a mogyoró... A fejezetcímmel e finom héjasgyümölcs sajnálatos hiányát, e felett érzett csalódottságot is jelezni kívántuk, hiszen csak néhány kertben, erdőszéleken találkozhatunk bokraival; hazai mogyorótermesztésről, mogyorófajtákról szinte nem is beszélhetünk. Pedig régóta termesztik; a görögök és a rómaiak különbséget tettek vad és nemes mogyoró között, már Theophrasztosz is így említi. Cato szerint a mogyoró ehető és jóízű magvú gyümölcstermő cserje, avellana néven írta le. Vergilius pedig a corylus elnevezést használta. Az avellana szerinte a campaniai Avella település nevére vonatkozik. A virágporvizsgálatok azt mutatják, hogy a mogyoró már mintegy 10 000 évvel ezelőtt igen kiterjedt területen élt Európában, Nyugat-Ázsiában (és a Balkánon), Kelet-Ázsiában és Észak-Afrikában őshonos (Terpó, 1974). Különösen a török, az olasz és a spanyol termesztés számottevő, de más országok mediterrán övezetében is fejlett a termesztése. A kora középkortól kezdve Athén, Bizánc és Szicília volt a mogyorókereskedelem központja. Konstantinápoly elővárosa (Fündüklü) mogyorófalut jelent. Ide jobbára a trapezunti (vad-) mogyorót vitték. A mogyoró azon gyümölcsfajok sorába tartozik, amelyek termesztése és ősi gyűjtögetése egyaránt dívik (a szelídgesztenye esetében is hasonló jelenséget figyeltünk meg). A Krím-félszigeten, továbbá az észak-európai államokban is folyik mogyorótermesztés, főleg Németországban. Az ottani nemesítői munka eredményét mutatja, hogy számos mogyorófajta német eredetű. Említésre méltó a mogyorótermesztés Franciaország déli részén és Angliában. Nálunk és egész Európában a Corylus avellananak van jelentősége, de Kelet felé haladva több más fajt is termesztenek, pl. a trapezunti mogyorót (C. pontica), a csöves mogyorót (C. maxima), a török mogyorót (C. colurna), Amerikában pedig a C. americanát. Elődeink a mogyorót, a mogyorónemzetség valamelyik (vagy több) faját ismerhették annak ellenére, hogy elnevezésére nincs ősi finnugor szavunk. Az okleveles adatok sem minden esetben árulnak el többet annál, mint hogy termését gyűjtötték az erdőkben. Termesztését nem említik. A mogyoró pásztorok, favágók, erdőkerülők tápláléka volt csupán. A XVI—XVII. században a főúri szükségletet importból elégítették ki. Furcsa, hogy nálunk a mogyoró honos, termesztése azonban nem alakult ki, még kezdetleges formában sem. A Tihanyi apátság alapító levele (1055) említi a mogyorót, amely mindenképpen idős mogyorócserjés lehetett, mert a birtokhatár megállapításakor határjelként szerepel: .. a fizeg (Füzegy) mellett levő munorau kerekű (mogyoró erdő)nél kezdődik, majd az uluues megaiai (Ölyvös mezsgyé)hez vezet, hogy monaraubukurea (mogyoróborkor) után a füzeg azaa (Füzes völgy)höz vezet... és tovább egy másik útig folytatódik, amely visszavezet a monarau kerekv (mogyoró erdő) höz ...” (Surányi fordítása, 1982). A Schlagli-szójegyzékben moniaro fa, a Besztercei szószedetben monyero fa, Murmeliusnál moniaro, Calepinusnál mogyoró és Szikszói Fabriczius szótárában mogyoró olvasható; a nux pontica praenestina trapezunti mogyorót jelent. „A* mogyoró fát, a deákok, Corylusnak híják; a gyümölcsét pedig, avagy mogyoróját, avellanának. Két-féle ez, erdei és kerti: mellyek, nem igen külömböznek egy mástúl, főképpen a gömbölyők. A kit a kertben szoktak nevelni, inkáb hoszúkások. 117
