Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
II. Pomona ajándékai
Kária istennő A dió Elő- és Közép-Ázsiában honos. Szerepel már az Énekek énekében (6:11), fája Izrael kertjében virít. Jézus korában Galileában és a Libanon-hegység lábainál már termesztették; Görögországban csak vadon fordult elő a hegyekben. Theophrasztosz azt írja, hogy az olajbogyó bőséges hozama miatt a görögök nem is gondoltak a dió termésére. Megváltozott a helyzet, amikor új (nemes) fajták magjai kerültek el Perzsiából Hellász földjére, neve karüon-bazilokon. Régi görög szokás szerint diót dobálnak a lakodalomban, ez hazánk lakodalmas szokásaiban is fellelhető, valószínűleg a keleti kereszténység hatásának maradványáról van szó. A diót már ismerték a régi Indiában, szanszkrit neve akhota volt. A kínaiak viszont csak későn, a 7/an-diansztia uralma alatt ismerték meg (i. e. 150— 140), állítólag Csang-kien hozta Tibetből. Görögországban a 9. hónap a C betű szimbóluma. Kárüa lakóniai királyleány szeretője lett Dionüszoszmk, de a leány váratlanul elhunyt. Dionüszosz maga vitte a gyászhírt Lankóniába, az ottaniak templomot építettek Artemisz-Kárüatisznak. Elsőként itt alkalmaztak nő alakú oszlopokat, amelyek a diónimfák és magának Kárüának szimbólumai voltak. Artemisz nagyon szerette a diónimfák táncát, szívesen nézte őket; a kariatidák zöld nádkoszorút viseltek a fejükön az extatikus tánc alatt. A kariatida, mint az őket stilizáló tartóelem, az eget szimbolizáló födémet tartja. A dió életfaként egyben a termékenység szimbóluma is volt, azért nőalak. Kárüa eredetileg föníciai istennő volt, akinek tisztelete a nemes diófajták elterjesztésével együtt, honosodott meg Görögországban. Sztrabón írja, hogy Szinopé vidékén sok hegyi diófa található (XII. 3: 12). A dió fényigényes fafaj, a vízmosásos szakadékokban gazdagon terem, a Rodope-hegységben 1200 m magasságig húzódik fel a hegyoldalakon. Művelési határa a 63,5 északi szélességi fok körül van. Elő-Indiában, Srí Lankán, Afrikában és Ausztráliában nem található meg, a Újvilágban a hikori és pekán dió él őshonosán. Jupiter kedvenc fája, természetesen Zeuszé is; Ovidius ezt írja az Átváltozásokban (I. 104-106): „... vackort gyűjtöttek, hegyi epret szedtek az erdőn, és somot és szedret, mely tüskés cserje között csüng, s mit hullat Jupiter terebélyes tölgye, a makkot...” (De ve cseri Gábor fordítása) A rómaiak is termesztették a diót, Cato és Varró ide vonatkozó leírásai alapos növényismeretre és termesztési tapasztalatra vallanak. A külföldi fajták közül említik a görög diót (ami mandula is lehet), értékesek voltak az abellai (Campania) és praenastei (Latium) fajták is. Nagy gondot fordítottak a dió tárolására. Homokba tették el vagy edénybe rakták a termést és elásták a földbe. A dióra vonatkozó egyik legértékesebb adat Varrótól származik: a diófák „terméketlenné teszik a birtok szegélyét”. Bizonyosan arra a megfigyelésre utal, hogy a dió erős allelopatikus hatást gyakorol a környező növényzetre. A germán mitológiában is szerepel a dió. Laki ugyanis egy dió belébe varázsolta Idunt és az aranyalmát, majd az üldözés közben az Azok faforgácsba dobatják a 111
