Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
II. Pomona ajándékai
diót. Gyorsan meggyújtják a faforgácsot, így a sas nem tudja tovább üldözni Lokit, mert fuldokolva a tűzbe zuhan. Csak ezután tudott hozzájutni Löki az aranyalmához. Talán a német eredetű legenda alapján tulajdonít a népélet mágikus erőt a dióbélnek, mondván, hogy hasonlít az agy velőhöz. Milotai dió. A magyarok a Volga és az Azovi-tenger közötti területen ismerkedtek meg a dióval (ez alán vagy török hatás lehetett). Bizonyára kedvelték gyümölcsét a honfoglalók, hiszen a Kárpát-medencében is nagy becsben állt. A faj terjesztésében az ember tudatos tevékenységén kívül a víz és a varjak szerepe is jelentős. Az Árpád-korban megnőtt a dióligetek területe. A Tisza menti (Milotai), az erdélyi (Sebeshelyi) és a szatmári termőtájban kibontakozhattak a népi termesztés formái. Sajnos nem született róluk összefoglaló munka. Szilády kiterjedt gyűjtőmunka, helyszíni kutatás alapján arra a következtetésre jutott, hogy a dió Erdélyben, a Középhegységben és a Dunántúl egyes részein őshonosnak számít. A vélemények elég ellentétesek, az azonban biztos, hogy (legalább) másodlagos géncentrumához tartozik az ország nagyobb része. Rapaics (1940) írja, hogy Erdélyben megpróbálkoztak a helyi fajták francia dióra cserélésével, de a kísérlet kudarcot vallott: a Sebeshelyi tájfajta sokkal jobban termett halmozott termés alapján is. A középkor folyamán erdeinkben sok helyen elegyesen éltek a diófák, később környezetüket megtisztították, a többi fát kiirtották, így idővel kisebb-nagyobb ligetek alakultak ki. A régi magyar nyelvben a dió, dia szavakon kívül a gia, a gyofa, a gyabukar is azonos jelentésű. 1015-ben a pécsváradi alapítólevélben már olvasható a latin szöveg közé ékelődve a gyos, vagy az 1264-ben kelt levélben az „ad arborem gyofa”. Csőre Pál (1980) erdészettörténeti könyvében további érdekes adatokat találunk a dióról. Murmelius szójegyzéke 1553-ban igen pontosan leírja a királyi dió (Juglans regia) fajt. Latinul nux graeca, számos nyelvben ugyanaz a szó szerepel, a kérdéses nyelvre lefordítva. Cálepinus szótárában az egyiptomi dió neve is olvasható, ez a pisztáciának felel meg. Szikszói Fábriczius Balázsnál pedig már három diótípus szerepel: lágy heio dió, fás dió és kis belő dió. A középkor folyamán is fontos, részben gyűjtött gyümölcs maradt. Fáját mindig is nagyra becsülték, talán a diófa tisztelete, ősi mitikus megkülönböztető imádása is innen ered. A halhatatlanság jelképe az archaikus néphitben, ezért régebben sírokra is ültették. Az alföldi szőlők parcellahatárára, az ásott kutak mellé, a szőlősorok végébe telepítették. A lombját sohasem műveli be a szőlősgazda. Köztesként nem is igen ültetik. A nagyapa mindig azzal a féltő gonddal ültet diófát, hogy unokájának bőven teremjen, és emlékeztesse majd felnőtt korában a nagyapára... ... Azért job őtet magánossan ültetni, és közönségesen az út-félén, a hol nem sok kárt tehet, mert még az árnyéka -is olly mérges annak, hogy semmi vetemény, vagy fa, nem nőhet-alatta, még mellette-is... De kivált-képpen, természet-szeréntvaló ellensége néki a tölgy-fa; ezért nem kel ezt hozzá ültetni, annál inkább abban a veremben, mellyből tölgy-fát ástak-ki... A’ diófának, ollyan természeti vagyon: hogy mentül inkáb minden esztendőben verik, annál inkáb terem a következendő esztendőben; ha szintén néha az ütésben lecsapják-is az ágait. Azért-is szorgalmatos gazdák, gyakrabban nyesik és metélik ezt a fát... A’ diót akkor verik le, mikor meg-érett: akkor érik pedig meg, mikor a heja-és béli között vörössödik: a-vagy inkáb, mikor a zöld héja el-kezd válni, a kemény hejátúl: ha mingyárt nem kopácslik-is, csak rakásba hánnyuk, ennyihány napmúlván meg-kopácslik. Az-után a napon az udvaron, vagy másutt, szárazszák-meg 112
