Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
II. Pomona ajándékai
annyira az elvadult baracknak, mint inkább a kelta-római örökség emlékének tekinthetők, akárcsak az ország némely részén a kopaszbarack, melyet gumibaracknak is neveznek (pl. Cegléd környékén). Leroy (1879) bizonyította könyvében, hogy az őszibarack-termesztés már a VIII— IX. században egész Franciaországban elterjedt, több változatát ismerték, de ezek nem határozhatók meg pontosan. Olivier de Serres (1604) 12, Lectier (1628) pedig 27 őszibarackfajtát írt le, Merlet (1667) 38 fajtát mutat be könyvében, vagyis a XVII. században már jó néhány fajtát termesztettek Európában. Szinte egy időben, a XIII—XVII. században kezdték termeszteni az őszibarackot Angliában, Belgiumban, Hollandiában és a Párizstól északra eső részeken, főleg védett fekvésű kertekben, az épületek déli oldalfala mellett. Később (pl. Angliában) fagytűrő fajtákat állítottak elő (addig a belga és a holland kertészek jobbára üvegházban termesztették), magas költségei miatt azonban nem tudott széles körben meghonosodni. Roger ofWendover krónikájából tudjuk, hogy Angliában már 1216 körül ültettek őszibarackot, de ez idővel kiveszett a köztudatból, így VIII. Henrik királyi kertésze, Wolf szinte újrakezdte a kísérletezést az őszibarack termesztésével Angliában. Gerard (1597) füveskönyvében igen részletesen foglalkozott az őszibarackkal. Parkinson (1629) külön fejezetet szentel a szőrös őszibarackoknak és a nektarinoknak. Az angliai őszibarack-termesztés igazi fellendülése Cromwell uralmának idejére esik (1653). Plinius közlései, továbbá a pompeji freskók a római őszibarack-kultúra bizonyítékai. Több évszázad azonban lényeges információk nélkül telt el. Okainak vizsgálata és elemzése túlmutat e könyv keretein. A fontosabb termőtájak már a X. században létrejöttek (Campania, Toscana, Lombardia, Emilia-Romagna, Bologna). Görögországban és Törökoszágban (Iznik, Bursa) szintén a kora középkorban alakult ki a termesztése, a Bursa környéki őszibarack Közép-Európába is eljutott, s talán éppen hajón hozták fel az őszibarackmagvakat a Dunán, a Kárpát-medence területére. Az őszibarack történelmi hírnevéhez híven fontos gyümölcsfaj maradt Közép- Európában. Iránban, Irakban, Szíriában, valamint a Közel-Keleten és Indiában is fontos gyümölcs. Észak- és Közép-Amerikában Cortez mexikói hódításai után fél évszázaddal jelent meg az őszibarack. Még a XIX. században is magról szaporították. A nemesítésben jelentős eredményeket értek el, a főfajták nagy része ma is az amerikai nemesítői munkát dicséri. A dél-amerikai államok közül Argentínában, Peruban, Chilében alakult ki számottevő őszibarack-termesztés. Újabban Ausztráliában és Afrikában is foglalkoznak vele. A közép-európai őszibarackmag-leleteket P. Erményi (1978) tanulmánya alapján vesszük számba. A legrégebbi ismert maganyag Örményországból származik, egy eneolit kori település romjai között találták meg. A római korból is vannak őszibarackcsontár leletek; az osztrák területeken három típust különítettek el, ezek mind az I—II. századból származnak. A német Neuss, Saalburg és Rottweil-Altstadt városok közelében római erődítmények álltak, ezekben több őszibarackmagot is találtak, ezek a ma is fellelhető recens házikerti parasztbarackokkal mutatnak rokonságot. Csehszlovákiában a Morva fejedelemség korából származik a mikulcicei maglelet egyetlen elszenesedett példánya. Az opatovicei magvak két típushoz tartoznak. A mai tájfajtákkal hasonlóságot mutat a XIII—XIV. századi lelet, a XVI—XVII. századi anyagban Uhersky Brod-i és a pozsonyi őszibarackmagvak is akadnak. Lengyel régészek a nagyobb települések erődítményei között folytatott ásatások során számos, X— XIII. századból származó magot találtak, pl. Gdanskban, Poznanban, Wroclawban, Opoléban, Szczecinben, Ostrow Lednickiben. Wroclawban 105 ép 87